Harangszó, 1917
1917-02-04 / 6. szám
1917. február 4. HARANQSZO. 43. Epedö vágyak, esengő fohászok, Közli: C. G. Nem a vagyon a rang, hatalom képezik a valódi emberi méltóságot, hanem az istenfélelem s emberszeretet által áthatott jellem. Ez a lélek kc.onája, az élet dísze. Enélkiil a csillogó fény csak hiú álarc, tehetség tudomány hideg téli nap, mely ragyoghat, de nem melegít, nem éltet. Qyurátz Ferenc. Amit'keresztyén ember, hall a szent Írásból, amit a keresztyén egyház vall a Jézus követéséről, azt életében bizonyítsa is jó keresztyéni magaviselettel. Dr. Baltik Frigyes * Hol a szív tiszta ás nemes, hol benne megfér Istenhit és emberszeretet — ott — mint a tavasz lágy szellőjének érintésére, egymás után támadnak a szivbéíi élet legszebb virágai, a bizalom Isten, a bizalom emberek iránt is. Geduly Henrik. * Gyakran éri egyházunkat a szemrehányás, hogy híveit csak a jövendőre utalja s csak a túlvilág reménységével vigasztalja. Mutassuk meg, hogy igen is van érzékünk a földi lét érdekei iránt is és a mi igyekezetünk is oda irányul, hogy a mennyek országát már e földön megalkossa. Ehhez pedig egy szükséges, az egyetértés s az üdv és életerőknek testvéri szeretetben való lankadatlan ö$sz- mökédése. Scholtz Gusztáv. * Senki se gyötörje kétséggel saját lelkét; kishitűséggel se rombolja senki embertársai hitét. A hitben, bizoda- lomban van az erő. Kapi Béla. Az erdélyi betörés. Elbeszéli: Zábrák Gyula tizedes. Aug. 17-én vonatra ültünk VVlady- mir-VVolinszkiban. Nagy öröm volt ez reám nézve: megszabadulni az orosz frontról, attól a csúnya mocsaras, mindig esős vidéktől, ahol annyi veszélyben voltam. Kővel, Cholm, Ivangorod, Lublin, Oderbergen át Budapestre mentem. 19-22-ig otthon voltam. 23-án reggel 5 órakor meg már Brassóban. Az ut Lengyelországon át szép -volt, hozzá ép akkor volt I. Ferenc József király születésnapja. Az állomások mindenütt fölvoltak lobogózva magyar lobogó is volt csaknem mindenütt, amit láttam jólesett szememnek és szivemnek ; de mennyivel szebb volt erdélyi utam. Először a szép nagy magyar Alföld, utána Erdély szép vidéke: Máriaradna, Alvincz, Tövis, Meggyes, Erzsébetváros, Segesvár, Földvár, Brassó. Brassó volt az utolsó állomás és koronája az utamnak. Elragadóan szép város és még szebb a vidéke. Brassóban 4 egész szabad napom volt a város és vidéke megtekintésére. Voltam a Czenk hegyen 961 méter magas, megnéztem az ottlévö Árpád szobrot — Árpád nélkül, — mert az emlékműnek csak az alaoja maradt meg, mert az oláhok a szobrot már évekkel ezelőtt fölrobbantották, megrongálták, most meg amint hallottam, egészen lerombolták. 27-én d. e. vasárnap lévén elmentem a »Nagytemplomba.« Gyönyörű szép és nagyon régi épület. Áz isten- tisztelet német nyelvű volt. A prédikációban szó volt a háborúról is. A lelkész többek között a következőket is mondta: »Már két év óta pusztít ez a borzasztó háború egész Európában és mi még eddig vasárnaponként összegyülekezhettünk itt, hogy a Mindenhatót imádjuk.« És még az nap este kitört a háború. Délután színházban voltam. A Tatárjárás cimü színmüvet játszották. Telt ház és lelkes magyar közönség. Mindennap telt ház volt. Ez és sok más apró megfigyelésem a négy nap alatt, meggyőztek engemet arról, hogy Brassó magyar város, mert én mindenfelé jártam és min- deniránt, ami bennünket magyarokat érdekel, érdeklődtem. De nemcsak Brassó, hanem azok a helységek is, ahol később megfordultam, ahol szászok és oláhok laknak, ott is mindenütt van magyar és tudnak mindenütt magyarul. Az én határozott véleményem az, hogy Erdély nemzetiségi alapon véve is magyar és örökké annak is kell maradnia. Hisz hány nem magyar község lakossága fogadott bennünket összekulcsolt kézzel, imádkozva és sirva, amikor a »testvéreiktől« megszabadítottuk őket. Hogy a szászok, hogy fogadtak, arról nem is szólok. A magyarokról sem szólok most, mert mindez leírhatatlan. Látni kellett azt és együtt sirni velük. Délután a színház után még jártam össze-vissza a városban, elmentem a Korona szállóba megnézni az urakat, akik az nap reggel azaz aug. 27-én érkeztek meg Brassóba. A tábornok ur d. u. vette át a még csak alakulófélben lévő hadosztályt. Este azután, estéli imám elvégzése után, mint aki jól végezte dolgát szépen lefeküdtem kocsimba — egy födeles kocsi volt a lakásom. — Úgy 11 óra tájban riadó. »Betörtek az oláhok, 9 órakor megüzenték a háborút« ! stb. stb. kiabálták. Én szépen összeszedtem 5—6 kocsiból álló trénünket és elvezettem a hadosztály parancsnoksághoz. A hosszú utcán vezettem őket. Amerre csak elhaladtunk mindenütt fenn voltak az emberek, minden ablak kivilágitva. Lépten-nyomon kérdeztek: Vitéz ur, hova mennek ? Mit tegyünk mi? Meneküljünk?« Beljebb a városban a terek is mind tele voltak aggódó és kétségbe esett néppel. Nagy volt a fejetlenség, de nem csoda, mert hiszen rablótámadásra nem voltunk elkészülve. Nehéz volna hűen leírni ennek a rémes éjszakának a történetét, pedig a brassóinál még sokkal rémesebb éjszakája volt 27-én sok nagyon sok erdélyi határhelységnek. 28-án reggel 1 órakor már hoztak oláh foglyot is. Mi miután katonaság hiján a pre- deáli szorost tartani nem bírtuk, 28- án reggel visszavonultunk Földvárra, — 20 kilométernyire Brassótól. Földváron reggel ugy| 9 óra felé már kezdtek jönni a menekülők is; mindig többen, többen. Kocsin, szekéren, autón, gyalog, ki hogyan tudott. Úgy délfelé már minden ut tele a szekerek ezrivel. Folytatjuk. A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizenötödik fejezet. Nehéz harcok. Folyt. 40. A Cassa Nationala ügyének tárgyalása nem vezetett eredményre. Áz oláhság vezetői óvatosan ravaszul válaszolgattak, a nép pedig banbán nézett a tárgyalást vezető főszolgabíróra s nemcsak hogy semmire sem emlékezett, hanem végül azt is letagadta, hogy egyáltalán betette lábát a nemzeti házba. Ami kiderült, gyanú maradt és nem bebizonyított tény. Legfeljebb egy kis óvatosságra figyelmeztette a nemzetiségi agitátorokat, de nem csendesítette el őket. Néhány napig kevesebb idegen járt a faluban, azok is halkabban jártak és beszéltek, de annál izzób volt a gyűlöletük. Azt azonban mégis elérte Sárosy László, hogy a hivatalos hatóságok figyelme ráterelődött a nyirkutasi állapotokra. Ha bizonyítani nem lehetett is semmit, a főszolgabiró mégis azt jelentette a főispánnak:
