Harangszó, 1917
1917-01-28 / 5. szám
36. HARANQSZÖ. 1917. január 28. — Vígan masérozunk haza ; aztán jót nevetünk mind a hárman. Ezen kívül keveset beszélnek, mert a szél szinte metszi arcukat. A járás is nehéz a felvágott, fagyos utón. Jól megfáznak, mire a pincéhez érnek. Ott van az egészen az erdő mellett. Egyik végét a domboldalba ásták, hogy ott a tető csaknem a földig ár. Padlása csak a hátulsó végének van, ajtaja is csak annak. Nem azért, hogy borhoz ne juthasson az idegen, hanem, hogy a hideg ne mehessen be olyan szabadon. A répán kívül mindössze egy félfenekü hordd unatkozik benne. Ha tűnődik valamin, azon tűnődhetik, ma volna-e jobb összedőlni, vagy holnap. Valamikor az elején is lehetett ajtó, de most csak a nyílása van meg. Távolról olyan ez a pince, mintha egy barna kendővel bekötött fej nagyot ásítana unalmában. Bemehet oda akárki, de az ősz óta ember nem lépte át a küszöbét. Pál a belső ajtó kulcsát húzza elő, Márton a dohányzacskót, hogy a megapadt pipát újra megtömje. De jó szándéka abban marad, amint a sarokban levő szénára talál pillantani. — Ej! Egyik kezével megböki az öccsét, a másikkal oda mutogat: — Hm, látod-e? Nézd, nézd, az ördög bujt-e ebbe a szénába, vagy mitől mozog? Valami nyüszögést hallanak. Mintha kismalacok aludnának egy rakáson, összenéznek; és mindegyik azt olvassa ki a másik szeméből: ez épen úgy megszeppent mint én. Mikor megint oda néznek, egy kis szőrös fej bújik elő, körül szaglász, nyikkan egyet, a fejét visszahúzza, de ugyanakkor a hátát vetí ki a széna közül. Látszik, hogyan erőlködik, hogy a fejével minél beljebb bújhasson. Fészkelődésére több hangú nyüszögés, nyikorgó röfögés támad. A testvérek megint egymásra bámulnak. — Hogyan kerültek ezek ide ? Vagy az ördög játszik velünk, vagy a Kis Péter koma. Márton a pincét sántikálja körül, Pál a lajtorján a padlásra néz fel: nem bujt-e el ez a koma, hogy őket megtréfálja ? De nincsen az sehol; ha csak valami egérlyukba bele nem szorult Már akárhogyan kerültek ezek a kis jószágok ide, megnézik, hány van belőlük Amint kitakarják a fészket, ott remeg előttük négy kis fázós malac. Egyik olyan, mint a másik. Sötét barna testükön fekete csikók futnak végig. Szénát dobnak újra rájuk és tanakodnak. Szépecskék, de még gyöngék egy kicsit. Rosszul tette a koma, hogy elhozta őket Bizonyosan minket akart kímélni, hogy ne fáradjunk a majorig. Hanem baj, baj, hogy nem várta meg, mit szól rá az asz- szony. Hej Márton, megéreztem én előre, hogy nem jó lesz a vége, — sopánkodik Pál elszontyolodva. — De hol az az ügyetlen koma? Aztán legalább a zsákban hagyhatta volna őket. Vagy talán a zsákba harasztot szed az erdőben. Ugyan nagy bátorsága volt, hogy csak igy szabadon bedobta ide szegény párákat. Várják egy kis ideig, de hogy nem jön, elhatározták, hogy bemennek megkeresni az erdőbe. Előbb azonban jó lesz zsákba rakni a malacokat, hogy el ne szökjenek. Márton foga közé szorítva a tanakodás közben megtömött pipát, fogja a zsákot, Pál pedig letérdel, hogy bele »rakja a kis jószágokat. Nagyot visít az első; szökik, rugda- lódik, de csak belekerül a zsák fenekébe. A többi futna is, bújna is a szénába, de egyiknek a nyakára Márton teszi rá a hosszabbik lábát, a másiknak a farkát Pál kapja el. Három visit már a sötét zsákban. De amint a negyediknek hajszolásához akarnak látni, a vér is megfagy bennük a rémülettől. Rettentő ordítást, csörtetést hallanak az erdő felől. Nosza rohannak neki a lajtorjának, csaknem egymást tépik le érte. Márton még föl sem ér egészen a padlásra, mikor dühösen bevágódik az ajtón egy hatalmas vaddisznó. — Jaj, mi lesz velünk ? — liheg Pál nyögve. — Jaj, itt veszünk, — rémüldöz Márton fulladozva. A szörnyű állat kaffogva, veszettül búgva körül pereg néhányszor, elcsapja a lajtorját, ágaskodik a padlás felé, azután rettentő erővel neki esik a falnak, mintha az egész épületet össze akarná dönteni. Túrja, döfi, szaggatja a régi vályogot, csak úgy válik le egyik darab a másik után. Mindjárt vége lesz ennek a nyomorult pincének. A póruljárt testvérek csak borza- doznak. Valami úgy szorongatja a torkukat, hogy segítségért sem tudnak kiáltani. Akkor veszik észre, hogy ijedtükben a zsákot is felvitték magukkal. Ott sivalkodnak a kis szörnyetegek, azért akar az anyjuk a padlásra fölmenni. Megfogják a zsákot, óvatosan leeresztik a szénára. Csak bajuk ne essék ezeknek a drága . kis portékáknak, mert akkor ők innen élve nem menekülhetnek. A böszült állat megkapja fogával a zsákot, ránt egyet rajta, Mártont is csaknem lerántotta vele, azután csöndesebb, szaggatott röfögéssel szaglássza az egjymás után előkerülő apróságokat. A megrettent emberek megköny- nyebbülten lélegzenek föl, mikor látják, hogy épen, vidáman keringelnek az anyjuk körül és mennek vele ki az ajtón. De Pál hirtelen felkiált: — Jaj, Márton végünk van ! Nézd a széna ! Itt égünk 1 Jaaaj! Márton a szájához kap, majd a zsebéhez: — A pipám 1 Az esett ki a veszedelemben. Attól kapott tüzet 1 Jaaaj 1 A láng egy-két pillanat alatt a padlásig csapódik. Belekap a tetőbe. Minden zug fojtó füsttel telik meg. Kétségbe esetten állnak neki a tetőnek ; törik, szaggatják a nádat, mig akkora nyílás nem támad, hogy kibújhatnak. Pálnak a kalapja is ott marad, de nincs kedve érte vissza bújni. Mindegyik az erdő felé tekint. Nem várja-e őket az a veszett bestia ? Azután, mint akinek ostor pattog a hátán, megindulnak eszök nélkül keresztül a földeken. Ki hinné, hogy ez a Márton máskor alig barkácsol ? Most a rövidebb lábával is kétakkorát lép, mint máskor a hosszabbal. A Kóbor János akácbokrai között szemközt csapja egy tüskés hajtás. Semmi az. Nem ér rá megállni, hogy az arcát letörölje. Nem bánja, ha minden vére elfolyik is, csak a szeme maradjon meg, hogy lássa, merre kell menekülni. Csak a kertnél mernek megnyugodni. Visszanéznek fáradt arccal, aztán rogyadozó lábbal, elakadó lélegzettel erőlködnek befelé. Az asszony ijedten fordul eléjük : — Mi baj, mi baj ? — Vaddisznó 1 — Mitől ilyen sáros kend, Márton ? Hát a kend kalapja, apjuk ? Aztán micsoda füst az arra a pince felé ? — Ott veszett a pipám is 1 — sóhajt Márton keservesen. — Oda vannak a zsákok is! — nyöszörög Pál nagy szepegéssel. Adakozunk a Harangszó terjesztésére I
