Harangszó, 1917
1917-11-18 / 30. szám
1917. november 18. HARANGSZÓ. 245. Koczó gazda levele. Megjött, ugy-e, a mi fecskénk, Harmadszor is, Boldogasszony napjára?! Rágondol-e néha még a Kérges-kezű, nótás-kedvü gazdára?... Kérdi tán a gyerekektől?... Meg ne mondják, hogy az apjuk hol Vigasztalni ideszáflna, [maradt!,,. 5 féltem azt a csicsergő kis madarat.., S minden, ugy-e, be van vetve?!.,. Magyar asszony Így gondol az urára I Görnyed estig. Nem megy táncba, Nem tékozol cifra, úri ruhára. Nem kell annak pirosító: Hisz’ a hajnal pírját arcán felejti; Hazája is tudja rója; Nélküle a hős a puskát elejti,.. Hát a falu, árvaságra Otthon maradt, legkisebbik harangja, Ugy-e, hogy az ágyúba gyúrt, Káromkodó harangokat siratja?!... Vagy tán csak azt panaszofja Örökké az igazságos egeknek : Valahol az idegenben Megint szegény magyar bakát temetnek... FERKE ÁGOST. Jóska záloga. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Jóska a mezei tagút szélen kötélen vezetve legeltette üszőjét. Vasárnap volt az idő, s a nap már elrejtőzött a nyugati ég alján a felhők mögé, s káprázatos színváltozásokat hozott létre a felhősávokon. Ámde Jóskát nem ez érdekelte. Sürü lombos, gyümölcsfák közé rejtőzött faluja felé tekingetett minduntalan, sóvár szemekkel, honnét utcán játszó vidám leányok és legények játékdalát elhozta hozzá a szellő. Ez vonzotta őt is be a faluba a játszók közé, s már-már megindult volna, de a mint a szorgosan legelésző kis állatkájára tekintett, maradt tovább. Kis üszője, zsellér-kunyhójuk egyetlen kincse iránt való szeretete nagyobb volt minden más vágyakozásánál Verejtékes munkája árán szerezte, mint kis borjut. Mily nagyot nőtt már azóta ! Két év múlva tán szaporít is. Tej is lesz a háznál, borjú is, s azt is felneveli: lesz akkor egy pár igavonó marhája Majd Isten segedelmével szekeret, ekét, boronát is szerez hozzá. Földet pedig bérbe vesz föl. Hej, mily boldogság is az, ha valaki a saját állatjaival szánthatja az édes termőföldet! És akkor minden bizonnyal a lányok is többre becsülik s ő is jobban megnézheti, hogy kit válasszon élettársának. Mig Jóska igy átkötözte képzeletét, szivét és szemét szép rózsaszínű pántlikával, Bimbó üsző kihúzta a kötelet kezéből, letért az útról s a dús buzavetést falta magába. — Hohó, öcsém ! El ne aludj álló helyedben, mert megeszi ám a vetésem a kis tehenedet! — kiáltott reá egy dobásnyiról pipás Kis Mihály a szokottnál is jobb kedvvel. A szomszéd faluból jött, hová az idősebbik leányát férjhez vitték Annál volt látogatóban. Bizonyosan jócskán ivott a veje terméséből. A pörge bajuszu, tömzsi legény ijedten kapott erre az üsző köteléhez s visszahúzta a lakmározót az útra s mentegetődzött, hogy épp abban a pillanatban, a mint félre tekintett, kapott állatja a vetésbe. — No, sebaj, öcsém. Majd megszolgálod te ezt nekem. Ha másképp nem tudod, elveszed feleségül a lányomat ! — szólt hangosan, virágos kedvvel a falu legmódosabb gazdája. — Hej, könnyen figurázik, Mihály bátyám, az ilyen szegény legénnyel! — Már miért figuráznék veled, Józsi öcsém ! Hisz’u’ szeretlek, mintha fiam vóná. — Figurázik ám. Tudom Istenem, bottal verne ki házából, ha meg met- ném kérni Juliska leái ya kezét. — Ej, ej, öcsém, kinek nézel engem ?! — szólt méltatlankodva Mihály gazda. — Tudhatnád má’ hogy szívesen látok minden vendéget házamban. S ha én azt mondom, hogy odaadom neked Julcsámat feleségül, akkor úgy hihetsz szavamnak, akárcsak a papnak. — Hogyne, úgy, a mikor az is vizet prédikál és bort iszik. — No, no, igen hihetetlen vagy, öcsém I Pedig még nem adtam rá okot, hogy kételkedj szavaimban. Gyerünk hazafelé. Indítsd meg te is a gulyádat. Jóska az üsző szarvára tekerte a kötelet. — Hajsz, hó, Bimbókám! - szólt szeretettel kis, jóllakott állatjára s megindította előttük a taguton. — Hej, Mihály bátyám ! — sóhajtott egy kis reménytől megszálltán a legény — nem szeretem, mikor igy tréfál velem. Inkább szerezne egy hozzám való leányt, a kivel egy kis segítséget is kaphatnék Pipás Kis Mihály ravaszul mosolygott kiviaszkozott vastag bajusza alatt, miközben hatalmas füstfelleget eresztett jól égő garasos szivarjából. — Nem vagyok bolond, öcsém, hogy mást szerezzek, mikor nekem is van eladó lányom. Igaz, hogy kérő is van elég, de én annak adom Julcsát, a kit legjobban becsülök. — Hát nem kergetne ki, Mihály bátyám, ha kérőbe mennék tisztességes házához ? — Sőt, szívesen látlak, meg is vendégellek. — Merné becsületszavát is adni rá ? — Adom, öcsém adom I — Isten áldja meg érte Mihály bátyámat! Meglátja, ha édes fia vóna, az sem becsülné meg jobban, mint én fogom. — Majd meglátjuk. Végén pattan az ostor. Isten áldjon! Én erre, kertek- alja felé megyek haza, — búcsúzott a gazda. Jóska pedig ismét kézbe vette a marha kötélvégét s nagy boldogságában* oly gyors léptekkel indult meg kis kunyhójuk felé, hogy az üszőnek futnia kellett utána . . Sietségében nem is kötötte jászolhoz, épp hogy csak beeresztette az istállóajtón azaz tulajdonképp az istállóval szomszédos, pitvarra szolgáló konyhaajtón. Sötét is volt egy kicsit, de főleg az okozta a tévedést, hogy az esze nem járt egy utón a lábával. Édesanyja az utcán, házelőtti sárból tapasztott pádon ülve tárgyalta a világ sorát a többi asszonynénémék- kel. Öt a szokott jeladásával, tudniillik erőltetett köhögéssel behívta a szobába. — No, fiam, mi jót találtál ? — A világ legnagyobb szerencséjét találtam meg, édesanyám ! De pszt! Nincs itthon a Kati néni ? — Nem láttam elmenni hazulról. Itthon kell lennie valahol. Tán ittbent is van. Gyújts meg egy szál gyújtót, meg lehet annál is nézni. A lámpa- gyújtással még várhatunk egy kicsit. Jóska édesanyja tanácsa szerint cselekedett s az a bizonyos Kati néni (árendás lakú társuk) csakugyan ott bent volt, az ágyára dűlve aludt, ha aludt Jóska épp a felől akart meggyőződni. — Kati néni! Halja, Kati néni, alszik kend? Kati néni azzal felelt, hogy hangos horkolásba fogott. Jóskát azonban nem tévesztette meg ezzel. — Édesanyám, tulajdonképp nem engem kerülget a szerencse, hanem Kati nénit, (a horkolás már megszűnt.) Egy gazdag büki emberrel beszélgettem a mezőn, aki a vépi vásárra megy ökröket vásárolni. Azt mondta, hogy meghál a falunkban és tudakozódott Kati néniről, akit ő leányko-