Harangszó, 1917
1917-11-11 / 29. szám
1917. november 11. HARANQSZÓ. 235. Apróságok Luther életéből. Gyűjti s Írja: Kiss Samu. Luther egy fiatal lelkésznek a pré- dikálásra nézve azt a tanácsot adta: »Menj fel a szószékre, fogj hozzá s fejezd be mielőbb! Mert egy negyed óráig többet lehet prédikálni, mint amennyit az emberek tiz éven át teljesíteni képesek. Ha észre veszed, hogy a hívek a legbuzgőbban és legnagyobb odaadással figyelnek szavaidra, fejezd be prédikációdat; s i akkor majd más alkalommal is lesznek hallgatóid.« * Luthert a vendéglőse, akinél étkezni szokott, felszólította, hogy a kosztpénz helyett Írjon emlékül a falra egy mondást. Luther felállt a padra s a római levél 14, 8 versének e szavait irta fel: .Akár éljünk, akár haljunk, az űréi vagyunk.« S leszállva igy folytatta: »Igen, mi az Ur Jézuséi vagyunk, aki az övéit meg fogja tartani ; s mint keresztyének uralkodunk a halál, bűn és ördög felett is, akiknek nem szabad fölöttünk hatalmat venniök.« * Frieri Richárd asztalánál Eck, Luther ismert ellenfele, a reformátorra köszöntötte poharát. Luther az udvariasságot viszonozni akarván ajkához emelte az üvegpoharat, de abban a pillanatban elpattant az. — A jelenlevő vendégek nagy részének a gya- nitása szerint Luther poharában a bor meg volt mérgezve. * Kajetán mérhetetlen felindulásában igy jellemezte Luthert: »Ezzel a vadállattal nem lehet birni; mélytüzü szemei vannak és csodálatos gondolatai.« * Midőn Miltitz Luthertől meggyőzeivé érezte magát s a szász udvartól sem remélt segítséget, azt mondá : »Ha a német fejedelmek márvány szivét Péter kulcsa nem tudia többé felnyitni, akkor Péter szablyájára van szükség.« Egy virágos honvéd sir előtt. Épen akkor értem Nádas Józsefék szép nagy háza elé, mikor a kis Lidiké egy darab lekváros kenyérrel kezében óvatosan felhuzódott a deszkapadra, melyre egy hatalmas hársfa vetette árnyékát. Olyan jó étvággyal falatozott az aranyos életre való gyerek, hogy öröm volt nézni. Mikor már a nagyobbik darabbal végzett, szóba is lehehett vele állani, melyből mindig annyira kilátszik a lóláb. Szerencsénkre Luther fáradhatatlan munkás volt, aki irodalmi téren is szinte páratlannak nevezhető tevékenységet fejtett ki. Össze-' gyűjtött munkái körülbelül hetven nagy nyomtatott kötetet számlálnak, írásaiból képesek vagyunk az ellene felhangzó vádakat megcáfolni; gyümölcseiről ismerjük meg őt is, s ezek a gyümölcsök tanúskodnak a mellett, hogy Luther Márton az Isten igéjének megelevenítő vizei mellé plántált élőfa, mely megadja gyümölcsét minden időknek és levele nem hervad el soha. Luther jellemének alapvonása az őszinte és buzgó vallásosság. Érzi és tudatában van annak, hogy Istent sehol és soha el nem kerülhetjük, előle nem menekülhetünk. „Ha a mennybe megyek, ott vagy; ha a koporsóba vetem az én ágyamat, ott is jelen vagy.“ A mindenütt jelenvaló Istennek szentsége és igazságossága mindenekelőtt bűneit juttatja eszébe, s főtörekvése oda irányul, hogy bűneitől megszabadulva Isten haragját és büntetését okos értelmes feleleteket adott egészen addig, amig a szemben levő ház kisajtaja ki nem nyílott s a kisajtóban meg nem jelent egy az övéhez hasonló göndör aranyszőke fej két csattanós piros orcával. Amint az ajtóban feltűnt a Szabóék Mancikája, mert az volt a kis göndör pufók, már ott is volt nálunk. Egyszerre észrevettem, hogy én itt most már elbocsátott vendég vagyok. Lidiké, Mancika elválha- tatlanok, a reggel összehozza őket és csak az este választja szét. Ezután ők vették kezükbe a társalgás fonalát, nekem egy darabig a hallgató szerepe jutott. A Mancika kezdte: tudod-e Lidiké, hogy nekem most itthon van az édesapukám? Megjött az édesapukám a háborúból, most itthon is marad. Hozott egy nagy puskát, egy nagy tarisznyát is, meg sok mindent, nekem babát, meg cukrot sokat. . . ugyám ... A te apukád megjött-e a háborúból Lidiké, hozott-e az is púskát, meg alvó babát és cukrot? Lidiké előbb tágra nyitotta szép kék szemeit, mintha azokkal is hallani akarná a sok újdonságot. A lekváros kenyeret is elfeledte szájához vinni, amelyet előzőleg épen harapásra emelt. Egyet gondolt azután bizonyos kimondhatatlan elkerülhesse. Híressé vált kilencvenöt tétele is ezt a kérdést tárgyalja, s mindjárt az első tétel belevilágít aggódó és gyötrődő lelkének mélységeibe : „Mikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondja: Térjetek meg! azt akai’ta, hogy a hívőknek teljes élete bünbánat legyen.“ Ezt zengi egyik énekében is: Vergődtem én boldogtalan Az ördög hálójában. A bűn gyötört minduntalan, Nyögtem halál átkában. És mind mélyebbre sülyedtem, A kárhozat rabja lettem, Beszennyezve lelkemet. E ponton indul meg a reformáció. A római egyház tanítását azért veti el, a római kathólikus vallás azért nem elégíti ki, mert a bűnök miatt a kárkozat rabságába jutott, a bűntől gyötört boldogtalan lelkek megnyugtatására olyan eszközökhöz nyúl, amelyek ellenkeznek á Szent- irással. A római egyháztól való elszakadást ez teszi nemcsak indokolttá és jogossá, hanem egyúttal szükségszerűvé, elkerülhetetlenné. Azért akarja megszabadítani a lelkeket a római egyház fogságából, lyást szereztek, mindent elkövetnek, hogy ferdítésekkel, rágalmakkal, hazudozással beszennyezzék a hit- javitást s a hitjavitás megindítójának személyét. Ezek a sötétség fiai még most is résen és munkában vannak. Nagy vagyonuk, kiváltságos helyzetük olyan befolyást biztosit számukra, amely megmagyarázza, miért bukkanhatunk lép- ten-nyomon titkos és nyílt aknáikra, melyekkel evangélikus egyházunknak várát felrobbantani, romba lőni akarják. Velük szemben áll azonban Luther nagy vallástétele: Az ige kőszálként megáll Megszégyenül ki bántja; Velünk az Ur táborba száll, Szentleikét ránk bocsátja. Luther Mártonnak jellemét beszennyezhetik, meggyanúsíthatják a tudatlanok és elvakultak előtt, akiket hazugságokkal fanatizálnak az „eretnek“ és az „eretnek vallás“ ellen, de akik Luthert nem a csalárd ősellenség révén, hanem magának Luthernek irataiból, leveleiből, énekeiből tanulják megismerni, azokat nem téveszti meg az ármánykodás,
