Harangszó, 1917
1917-10-31 / 28. szám
1917. október 31. HARANQSZO 225 ték. Ekkor a vidéken szerte járva hirdette az igét, mígnem a konstanzi zsinat 1414. számadásra idézte maga elé. Ő. félelem nélkül útra kelt, de Konstanzban, mivel elvei mellett szilárdan megmaradt a Zsigmond császártól adott menlevél dacára is a zsinati atyák börtönbe vetették. Itt sem lehetett semmi fenyegetéssel, zaklatással tanai vissza vonására kényszeríteni. Állhatatosságáért máglyára Ítélték 1415. julius 6-án. Húsz nyugodt lélekkel ment halálra, megégették, hamvait szélnek szórták, hogy a lelki szabadságra hivatkozással ezentúl mindenkit elrettentsenek. E szándék sikertelennek bizonyult. A hagyomány szerint Húsz a máglyán igy szólt: „ma megsüttök egy ludat, száz év múlva megszólal egy hattyú, azt már nem tudjátok megégetni.“ Húsz máglya halála után száz évvel csakugyan megszólalt egy hattyú: fellépett Luther Márton, ki 1483. nov. 10-én született Eisleben- ben. Midőn felnőtt, mint tanuló ifjú Erfurtban az Ágostonról nevezett szerzetbe lépett, minthogy hajlama az egyház szolgálatára vonzotta. Itt a biblia tanulmányozása, az emberi megigazulás utjának keresése foglalta el lelkét s egész életére kihatólag irányadója lett az irás azon tana, hogy a hit megtartó erő, Mig azonban Luther kezében és • életében biblia és énekeskönyv kétélű fegyver voltak, ma az örök ige és az ének a mi kezünkben, szivünkben kettős pajzs, mely megvédenék bennünket. Á gyülekezetek életében biblia és énékeskönyv olyanok: mint test és lélek. Egyik a másikra támaszkodik, egyik a másikból táplálkozik, ketten együttvéve képezik az egészséges evangélikus egyházi életet. Ahol esetleg csak az örök ige hangzik, ha mindjárt az angyalok nyelvén is méznél édesebben, de nem szól a szent ének, ott szomorú a szent hajlék, ott közeleg a vég. De szirtek között is mosolyogva jár az egyház, ha „fülemile“ dalától hangos a szent határ, szivében tőr, de fején ott a sugár. „Kinek ajka zengeni bir Leikébe a legfőbb jó van oltva. Ha magányosan is, gyönyörűen áll A sötétben a dalnak csillaga.“ Amikor azért Iszárnyaszegetten, a 400-éves évforduló megtépetten, porbasujlva talál bennünket, ott ülünk Babilon vizeinél és sírunk, hogy az ember megigazul a hitből, nem a cselekedetből, mint önérzetből. Majd tanári meghívást nyer a wittenbergi egyetemre. Ide is a biblia szeretete kisérte, itt is a kijelentett ige volt lelki életének központja, gondolkozásának, tetteinek irányadója. Az evangeliomon, ez igaz alapon állva kezdte vizsgálni az egyházi intézményeket s tanokat. Jézus tanának hit- és életszabályozó uralomra helyezését tekintette az egyházban közös feladatnak. Ily szellemben munkálkodott mint tanár és lelkész zajtalan, mig eljött az óra, mely nyilt harcra szólitá az igazság mellett. A legközelebbi ok fellépése a bűnbocsátó cédulák árulása volt. Ezt ő úgy tekintette, mint a mennyországnak pénzért adását vevését s a meg- botránkozott lelkiismeret szavával támadta meg. 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi vártemplom ajtajára a híres 95 tételt, melyekben több visszaélés ellen kikelt. E 95 tétel kiszegezése, mint az evangéliomtól áthatott meggyőződésnek, a lelki szabadságnak megnyilatkozása zörgetés volt egy uj korszak ajtaján, hadüzenet a lelkiélet felett addig korlátlan egyházi hatalalomnak s egyszersmind kezdete ama világtörténelmi eseménynek, a reformációnak. A 95 zengő dal helyett csak nehéz sóhaj fakad ajkunkon s száll az ég felé, de köszönt bennünket Luther dalos lelke : Sivár világ, fásult szivek, ne féljetek, az ige kószádként megáll, ti azért csak dalt zengjetek, énekeljetek, vajha Luther dalos lelke .megérintené a mi siró lelkünket! Vajha ébresztő leikével dalt fakasztana néma ajkukon, mikor igy köszönt bennünk a múlt idők emlékeivel : „Nincs talán még a elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak! Dalotokra könnyében derül a fény Hamarabb kikajt a holt berek. A jelennek buját édesítvén, Fiaim csak énekeljetek!“ „Erős vár a mi Istenünk.“ Aki az evangélikus nevet elfogadja, annak ismerni és követni kell az evangéliumot, mert másként csak meggyalázza és gúnytárgyává teszi ezt a szép nevet I Eljött a jubileum éve. Ne hagyjuk elfutni nyomtalanul! tételt pár hét múlva Európa minden országaiban olvasták, vitatták. Rómából megjött a számadásra idézés. Egymást érték a kísérletek a merész szerzetestanár elnémitására. Luther nem ijedt meg, nem csüggedt el, védekezve, támadva a szellemi küzdőtéren folyton előbbre haladt. Fenyegető parancs, édesgető Ígéret, mind egy vasembert talált benne, kit meghajlítani, elveitől eltántorítani nem lehet, megjelent az őt s tanúit kárhoztató átokbulla. 0 erre válaszul a bullát a város kapuján kívül elégette 1520. dec. 10-én. E teite azon elhatározásának kijelentése volt, hogy híveivel külön az evangéliom alapján szervezi az egyházat, amelynek feje Jézus Krisztus. A pápa segélyül hivta letörésére V. Károly császárt is. A birodalmi gyűlés elé idézték. Ott a felszólításra, hogy tanait vonja vissza — hangzott el Luther ajkairól ama történelmi jelentőségű nyilatkozat, hogy ha csak a szentirásból vagy az ész világos indokaival meg nem cáfolják, semmit visszavonni nem tud, nem akar, mert veszedelmes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. A mérkőzés a hatalom és az elvek képviselői között megtörtént s miután ellenfelei sem meg nem cáfolták sem fenyegetéssel meg nem rettenthették: Luther a harctérről az erkölcsi diadal koronájával távozott. Most a birodalmi gyűlés átka is lesújtott reá. De hasztalan volt minden erőszak. Az igazságnak a szentirásra s az észre apelláló harcosa ekkor már nem állott egyedül. A megelőző században feltalált könyvnyomtatás munkássága megkönnyítette a gondolatok, ismeretek közlését, szaporodtak az alsóbb és felsőbb iskolák, terjedt a műveltség, sokan érezték, hogy az igazság kutatásához nélkülözhetetlen a szabadság. Luther fáradhatlanul tovább munkálkodott az egyháznak szent alapjára, az igének visszahelyezésén. A bibliát lefordította német nyelvre s ezzel megnyitotta népe előtt a lelki épülés, vigasztalás forrását. Megírta kis- és nagy kátéját, melyek ma is nélkülözhetetlenek a hitoktatásnál. Egyházi énekeket is irt, melyek között az „Erős várunk“ mint szivemelő diadalmi ének hangzik. Élő hite ott volt mindenütt, hol az igazság hivta védelemre, hol a csüggedőt kellett bátorítani, a hit
