Harangszó, 1917

1917-01-14 / 3. szám

22

HARANQSZÖ.

1917. január 14.

A megszökött gombóc

Egyszer volt egy szegény ember. Annak volt egy hozzá való felesége, egy malaca, egy kecskéje, meg egy macskája. A malacot kieresztette az udvarra turkálni, a kecskét kikötötte a bodzafához, a macskát elrezzegette egerészni, aztán kiment a kert végére árkot ásni.

Az asszony gyúrt egy akkora gombócot, mint a szegény ember feje és bele vetette a fazékba.

A gombócnak azoban nem tetszett a mulatság. Keservesen hánykolódott, forgolódott a forró vízben. Addig, addig erőlködött, hogy egyszercsak kihömpölyödött a tüzbe. Mivel pedig ott még rosszabb volt a világ, dobott egyet magán lebukfencezett a földre. Úgy megütötte magát, hogy az oldala is belapult; de nem törődött vele; elkezdett peregni, mint az orsó kifelé az udvarra, az udvarról az utcára.

Az asszony épen a padlásról jött le. Amint meglátja a gombócot, ijedtében nemcsak a száját, hanem a padlásajtót is nyitva felejtve leugrik a grádicsról, beszalad a konyhába, felkapja a csipővasat s a konvhaajtót is tárva-nyitva hagyva rohan a gombóc után. Futás közben torka szakadtából kiabál:

— Jaj, apjuk, hamar, hamar avval az ásóval!

A szegény ember azt hivén, tolvaj járt a házban, gyorsan kiugrik az árokból és egész erejével vágtat az asszony után. Mikor meglátja a menekülő gombócot, csaknem sírva fakad, mert az a legkedvesebb eledele. Megfogja ő, ha addig él is.

A gombóc gurul, gurul ki a határba réteken, földeken keresztül. Egy helyen kapások dolgoznak. A szegény ember oda kiált:

— Hej, atyafiak, ide vele, segítsenek. Hamar, akiben jó lélek van 1

A kapások nem tudják mi a baj; de látva, hogy az ember meg a felesége milyen eszeveszettül fut valami után, ott hagyják a munkát és iramodnak velük együtt. Mikor meglátják a gombócot, kapáikkal fenyegetve kurjogatnak ők is:

— Utána, utána! Elébe, elébe! Megállj gazfickó, megállj! Meghallják ezt egyik réten a kaszások s kaszájukkal hadonászva, kiabálva^ futnak | ők is:

— Utána, utána ! Elébe, elébe ' |

A gombóc a nagy fenyegetéstől

megijedve még sebesebben fut az erdő felé. Ott meg egy sereg favágó nem tudja elgondolni, mit kerget olyan dühösen annyi ember; de mivel segítségért kiáltoznak, hozzájuk csatlakoznak ők is.

A gombóc gondolja magában, most máz igazán nem szabad megállni, mert ennyi ellenség avval a sok veszedelmes fegyverrel izekre vagdalja, atért hát viszi az irháját, ahogy csak bírja. Szerencséjévé olyan sürü erdőbe érnek, alig lehet az ágtól, indától tovább menni. Sok helyen fejszével kell utat vágni. Ö azonban ennek örül. Legalább el-elbujhatik, kifújhatja magát és kinevetheti amazok küzkö- dését. Egyik másik úgy belekeveredik a tüskés bozótba, alig bir kiszabadulni. Arcuk, kezük csupa vér. A A szegény ember csak nagyot ordít és a szeméhez kap Oda néznek, hát egyik szemét kivágta az ág. Most már csak félszemmel futhat a gombóc után.

— Hej, anyjuk, de sokszor féltettem ezt tőled. Mindig azt hittem, utoljára is te ütöd ki és itt van, ki gondolta volna, hogy itt veszek tőle búcsút. Hanem most azért is megfogjuk azt az átkozott gombócot!

Nagy nehezen kivergődnek az erdőből, de akkor meg egy folyó akadt az utjukba.

A gombóc ettől sem riad vissza. Bátran bele ugrik, csak úgy loccsan, lebukik a fenekére és nem sokára azt látják, hogy a másik parton mászik fölfelé. Ott bele hempereg a lágy fűbe, szépen megtörülközik és vígan nevetgél vissza a túlsó partra.

Az emberek tanakodnak, tünölőd- nek: hogyan mehetnének utána. Végre a legbölcsebb azt ajánlja:

— Tudjátok, atyafiak, nincs más hátra, neki fekszünk ennek a viznek, kiisszuk és szárazon megyünk át rajta.

— Jó lesz, jó lesz; ez már okos beszéd, — hagyják helyben a többiek. Ahányan vannak, nem is kerül sok egyre-egyre.

Földre hányva kaszát, kapát neki hasalnak a folyónak és isszák, isszák

| nagy mohósággal, hogy a gyomruk olyan lesz, mint egy akós hordó, de I a vizen meg sem látszik. Akkor kaszával kapával méregetik, hol lehetne legbátorságosabban keresztül gázolni. Végre találnak egy helyet. Bele mennek egymás után. Az asszonyt az ura a vállán viszi. De mikor épen a közepére érnek, bele lép valami mély gödörbe, viz alá merül s az asszony nagy sikoltással fordul le a válláról. Ott küzködnek, fulladoznak, mig a többik partra érve a kasza és kapanyeleket össze nem kötözik és be nem nyújtják nekik.

Mire kihúzzák őket, a gombóc már jó egypár dobásnyira szalad tovább.

— Utána, utána, emberek! Azért sem fog ki rajtunk! Kezünkbe kell kerülni a gonosznak! — biztatják egymást és tele szótt gyomorral kergetik, követik. Nem sokára egy magas hegyhez érnek.

— Na, nekünk most épen ez kell, — mondják elrémülve. Ha még itt sem áll meg az a gombóc, mind elpotyognak egymás után.

Pedig a gombócnak esze ágában sincs a megállás. Habozás nélkül neki vág és görög-pörög fölfelé. Üldözői lihegve, fújtatva utána. Alig győzik a verejtéket törölni.

Ahogy túlsó oldalán még nehezebb ut vár rájuk. A gombóc csak elereszkedik és egy-kettőre lent terem, örömében még ugrik is egy párat; de ők csak nagy üggyel-bajjal, összevisszavert fejjel, véres orral, ronggyá szakadt ruhában érnek le a völgybe.

Ott a gombóc egy nagy búzatáblába bújik, amely épen a királyé. Addig keresik, kutatják abban is ke- resztül-kosul, mig a gazdag, sárgulni kezdő búzatáblát mind agyon gázolják. A gombóc onnan kiüzetve a birka legelőn fut tovább, de vesztére, mert a juhász kutyák észreveszik, elcsípik és darabokra szaggatva felfalják.

Mikor a szegény ember és társai látják, hogy minden fáradságuk kárba veszett, iszonyú haragra lobbanva neki esnek a pásztoroknak és a nyájnak s azok csak az odasiető szolgáknak köszönhetik, hogy nagyobb baj nélkül megmenekülhetnek. A király szolgái összekötözik a felbőszült embereket, behajtják a palota udvarára,