Harangszó, 1917
1917-09-23 / 25. szám
194. HARANGSZÓ. 1917. szeptember 23. s kifakadunk a sors ellen és alig találunk magyarázatot háborgó lelkünkre, amikor összeszedik ezeket az elhullott virágokat, a nemzet testéről letört hajtásokat, hogy idegen földbe ültessük át. Elgondolkozunk, amikor kötözőhelyünkre behozzák ezeket a hősi halottakat, hogy a hősök temetőjébe elhantoljuk hősi küzdelemben elvérzett testüket... Hazagondolunk... Azokra a zsalugáteres ablakokra, amelyekben a nyugtalanságtól, aggodalomtól kipirult arcok lesik a póstát, hogy megkérdezzék: jött-e levél valakitől a messze távolból? S egyszer csak, egy sohasem várt napon megérkezik levelezőlapunk. Rózsaszínű ez is, de nem simít el nehéz aggodalmakat, hanem feketébe öltözteti a házat, ahová ajtót nyit. Szomorú, végtelen szomorú kötelességünk ez nekünk tábori lelkészeknek. Megírni a mit sem sejtőknek, hogy egy szív dobogni megszűnt, hogy a felejthetetlen jó fiú, gondos családapa, hűséges mátka temetése megtörtént. Sokszor kellett megismételnem e szomorú kötelességet, de hozzászokni nem bírtam sohasem. Sirt a lelkem mindig ennél e munkánál, mintha csak valami titokzatos sejtelem megsúgta volna, hogy az én számomra is csináltak ilyen sötétet, ilyen szomorút tartalmazó rózsaszínű levelezőlapot. Bora Katalin. Luther családi élete. Irta: KISS SAMU. I. Menekülés a zárdából. Bora Katalin Luthernek, a nagy reformátornak a felesége. Hosszú évszázadok után az első papné. 1499. január 29-én született a Bitterfeld (Meiszen) melletti Kleinlaus- sigbau. Családja a kisebb nemesi osztályhoz tartozott Édesatyját Bora Jánosnak hívták; anyja pedig Hau- bitz, vagy mások szerint Haugwitz Anna volt. Korán árvaságra jutott s a rokonok az elszegényedett szülők gyermekének jövőjét nem tudván másként biztosítani, beadták a ciszterciták nimptscheni zárdájába, amely kizárólag nemes-származássi nők számára volt alapítva. Itt élte le fiatal, ifjú éveit a kis Katalin. A hősi halottnál lévő sárga réztokban zárt fejcédulából tudjuk meg, hogy kit értesítsünk a haláleset alkalmával Amelyiken ez nem olvasható, ott, vagy az illetékes elöljáróságot, vagy pedig a lelkészi hivatalt tudósítjuk. Hőseink közül sokan erre a fejcédulára Írják röviden végrendelkezésüket, utolsó kívánságukat. Sok emlékezetes sorokat olvastam ezeken a kicsike papirszeletkéken. Sohasem felejtem el egy honvéd zászlósnak fejcédulájára feleségéhez irt óhaját, utolsó üzenetét. »Édes Anyukám! Az utolsó gondolatom is a tied. Gyermekeimet vallásosan, jó állampolgároknak neveld; holttestemet vitesd haza. ölel és csókol szerető Ferid.« — Így szólt az irás. — Úgy meghatottak, úgy ellágyitottak ezek a szomorú, de nemes szavak. Annakidején feljegyeztem naplómban. S most, hogy újra lapoztam jegyzeteimet s reáakadtam, az elsőnél is jobban megremegtették lelkem húrjait. Milyen szép családi élet tárul elénk e gyöngysorok olvasása nyomán. Ott ülnek a meghitt szoba tiszta levegőjében a szülők s tisztogatják, nyerse- getik családi kertjük kicsike hajtásait, hogyha megerősödnek, felnőnek majd tiszták és erősek legyenek. Egy rém- séges vihar azonban szerteszórja a boldogságban együtt levőket. A háború elszólitja a családapát meleg Azokat az éveket, amelyek tele vannak színes ábránddal, ragyogó képzelettel s ezer meg ezer vágy- gyal az élet vidám örömei és a leányság apró gyönyörűségei, ártatlan szórakozásai után. Mennyire ellentétben állott mindezzel ama komor zárdái hangulat, mely sötét árnyékként borult a csapongó, gyermekded lélek kedélyvilágára. Természetes, hogy nem érezhette jól magát e fojtó s reá nézve teljesen idegen légkörben. Maga mondotta- el később, hogy egyáltalán nem vallási rajongás vitte a kolostorba: mert mig a rendszabályok külső betartására szigorúan vigyázott, addig azoknak szellemi tartalma sohasem foglalkoztatta lelkét komolyan. Olyan volt az a lélek, mint a kalitkába zárt madár; röpült volna ki a szabadba, a friss levegőre, a zöld mezőre, virágot szedni, napsugárban fürödni; de nem lehetett, nem tudott. Útját állta a zárda'fala. Majd csodálatos dolgok történtek. Wittenbergben hajnalodni kezdett. A fölkelő nap világossága behatolt a nimptscheni zárda sötét falai közé fészkéből s a hadak utján bolyong halálos veszedelmek között. S amikor látja, tudja, hogy milyen keveset ér itt az emberi élet s hogy mily bizonytalan, felvonul lelki szeme előtt kis családjának távoli képe, elgondolja, hogy a következő óra úgy lehet keresztül vágja útját hazafelé, — leül azért földalatti lakásában s remegő kezekkel arra a sárga réztokba zárt kis papirszeletkére irja hagyatékát, utolsó üzenetét. Kincseit, akiknek csiszolását, gondozását félbe kellett hagynia, arra bízza, akié utolsó gondolata. Kéri utolsó kívánságaként, hogy gyermekeit Istennek nevelje, akinek láthatatlan lelke ott lebeg felette s majdan adja őket a hazának, amelyért küzd ő is s érte, ha kell vérét is kiontja. Üzenet ez nektek is családapák, családanyák, — magyar testvéreim — mindnyájatoknak 1 Hassa át lelketeket gyermekeitek szeretetel Azé a népé lesz a végső diadal, amelyik a gyermekekből megalkotja Istenfiainak győzhetetlen seregét! Vezessétek a gyermekeket, a jövendő zálogát, az Ür lábai elé s ne fosszátok meg fogékony lelkűket az éltető levegőtől 1 Gyümölcsöt érleltek vele — higyjé- tek el — a haza számára is, mert az Istenfélő lélekben ég csak oltha- tatlan tűzzel a honszerelem! Olaszharctér. Bojtos László honv. ev. táb. lelkész. is. S az újkor egészséges szellemi légáramlata felüdité a dohos kolostori levegőt. Hatása alatt az apácák közül kilencen — köztük Bora Katalin — mindjárt el is határozták, hogy leteszik a fátyolt. írnak haza szüleiknek, rokonaiknak, hogy vegyék ki őket a zárdából, mert ők apácák lenni nem akarnak tovább. De hiába volt minden kérés és könyörgés: senkisem jött hazulról szabadítá- sukra. Ki tudná leírni ezeknek a jobbára fiatál apácáknak szánalmas helyzetét, akik a kegyesség álarca alatt olyan eszmének voltak kénytelenek feláldozni magukat, ami ellenkezik az emberi rendeltetéssel s amit Krisztus sohasem hirdetett. Ki volna képes szavakba önteni azt az epesztő vágyakozást és sóvárgást a szabadság után, mely mint az erőszakkal elfojtott s lassan-lassan kihamvadó szikra ott szunnyadt mindig e szerencsétlen teremtések szivében s amelyet amaz újkori friss légáramlat most teljes erejével felszított. Olyan érzés lehetett az, mint mikor a szomjúságtól