Harangszó, 1917
1917-07-01 / 19. szám
146 HARANQSZÖ. keresztyének) maguktól, | kényszerítés nélkül tesznek jót s önmagukra nézve elég nékik az iJsten igéje. (Luther.) Isten szeretető a világháborúban. Irta: Fábián Imre. Egy embernek volt két fia. Az egyik odaállott az apa elé és kikérte örökségét, hogy elhagyja az apai házat, a messze idegenben keressen boldogulást. Az apa teljesítette fia kérését, kiadta neki az örökséget, de egyúttal figyelmeztette, hogy ott az apai házon kívül nagy veszedelmek fenyegetik. Addig van jó dolga, mig az apai szemek vigyáznak életére. A fiú az utóbbi szavakat már nem is hallotta. Gúnynak tűnt fel előtte, hogy reá a nagyvilágban nem vár olyan jólét, mint a szigorú apai házban. Csak mikor nyomorba jutott, mikor a disznók eledelével kívánta megtölteni kiéhezett gyomrát, de azt se kapta meg, akkor látta be, hogy az elhagyott apának igaza volt. Ez a történet a bibliabeli tékozló fiú életének egyes vonásait tárja szemeink elé. Mikor az ő nyomorát, szenvedését magunk elé állítjuk, senkinek se jut eszébe, hogy felvesse a kérdést, sze- rette-e az apa azt a fiát, aki elhagyta őt. Mindenki tudja úgyis, hogy az apa szerette fiát, mikor az hütelen lett is hozzá. De a fiúról is mindenki megállapítja, hogy ő volt nyomorúságának oka, mert nem szerette az édesapát, elhidegült iránta. Maga ismeri ezt be fájdalmasan, mikor azt mondja: vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok méltó hozzád, hogy fiadnak hivattassam. A teremtő Atyának ilyen tékozló fiai vagyunk mi gyarló földi emberek, akik elhagytuk őt, megvetettük sze- retetét. Most a saját utunkat követve, a tékozló fiú sorsára: bajba, veszedelembe jutottunk. És csodálatos dolog, hogy amikor a nyomorúságban visszatekintünk az apai házban eltöltött jónapokra, mi nem azt mondjuk, hogy vétkeztünk jó Atyánk ellen, hanem perelni kezdünk. A háború elején azon törte az ember a fejét, hogy mikor lesz vége a háborúnak. Politikusokkal, diplomatákkal, katonákkal megjósoltatták a háború közeli végét, arra várakoztak. Mikor azután a jóslatok halomra dűltek s a háború egyre dúl, a szenvedés egyre terjed, Istenre néz az ember, de nem azért, hogy bünbá- nattal segedelmét kérje, hanem hogy felelősségre vonja őt. Ha Isten szeretet, szerető Atya, hogyan nézheti ezt a rémes háborút ezt a tenger szenvedést? Szereti-e az Isten az embert, aki ilyen vérö- zönbe borulni engedte a világot?! Nem egy helyen, sok helyen hal- ' lottam már a kérdést. Müveit emberek, egyszerű emberek tanakodtak rajta; nem cáfolja-e meg ez a, háború a jó Isten szeretetét? Mig ezen a kérdésen sokan tanárkodnak, addig nagyon kevesen kérdik meg tépelődő lelkűktől; hát ez a most nyomorgó, de jobb napokat is látott ember szerette-e Istent, mint Atyát ? Megtartotta-e annak törvényeit, követte-e annak igéjét? Pedig erre a kérdésre kell először felelnünk, erre a kérdésre kell elmondanunk, hogy mi mindnyájan vétkeztünk és Isten szeretetétől elhajoltunk. Mi voltunk, akik bántottuk, szomori- tottuk Őt és mégis mi voltunk, akik elhagytuk az Ö kegyelmét. Mint már annyiszor, most is, nem Isten hagyta el az embert, az ember hagyta el segítő Urát, Istenét. Hogy a tékozló fiút, mikor nyomorgóit is, szerette az apa, a felett senki sem kételkedik, de hogy a nyomorgó, bűneinek gyümölcsét leszakító emberiséget szereti a teremtő Isten, azt kevesen tudják megérteni. Arról tesz ez tanúságot, hogyha az életkönyvét, a bibliát nem zárja el hétszeres lakat az ember szemei élőt, mégis ismeretlenek annak a tanításai az emberi szivek előtt. Nem ismerik az emberek Ábrahám, Izsák, Jákob Istenét, a seregek hatalmas Urát, aki megbünteti az apák vétkeit, hanem maguk alkotják meg maguknak Isten tanítása nélkül, Istennek képét. Olyan Istent keresnek, amilyet a bibliában meg nem találnak, de akinek, kezeinek munkáját se hirdeti a »kiterjesztett erősség.« A mai kor fia, ha világi javai mellett rágondol még Istenre, Atyának képzeli Őt, akinek egyetlen hivatása az, hogy gyermekeit valami módon meg ne bántsa. Feladata az, hogy vigyázzon, miszerint hóbortos gyermekeinek vétkes kedvteléseik közben bajuk ne essék! Pedig az apák közül is csak a rosszabbak kényeztetik gyermekeiket. Akik gyermekeiket férfiakká, egész emberekké' akarják nevelni, azok feddik is, dorgálják is, büntetik is gyermekeiket, ha a meg nem felelő 1917. julius 1. utón járnak. Csak életük estéjén álló nagyapák érik be üres fenyegetésekkel, ha unokáik gonoszt cselekszenek, ők nem merik fenyitő ujjúkat büntetésre felemelni. A biblia Istent sehol sem nevezi elgyöngült nagyapának, nem is hasonlítja nagyapához, hanem igenis atyának, édesatyának nevezi, aki »megpróbálja azt, akit szeret és megostoroz mindent, valakit fiává fogad.« Szeretetből teremtette az első emberpárt, de azért mikor parancsolatját meg nem tartották, kiűzte az élet kertjéből, hogy »arcuk verejtékével egyék kenyerüket« és »megsokasitotla fájdalmukat.« Nemcsak Ígérte, hogy eltörli az embert a föld színéről, hanem, mikor a figyelmeztetés hiábavalónak bizonyult, az Ígéretet valóra is váltotta. Sodomát, Gomorát, mikor tiz igaz nem találtatott bennük elpusztította, de Ninivét, a nagy várost kegyelmében részesítette, mikor megtért. Az Atyának küldötte, egyszülött Fia egybegyüjteni akarta a vétkes Izrael fiait, mint a tyuk egybegyűjti kicsinyeit, de mikor azok nem akarták — Jeruzsálemben nem maradt kő kövön. Ilyennek mutatja előttünk a biblia első lapjától az utolsóig Istent, akinek »igazak mondásai és minden cselekedete állhatatos.« Ezt az Istent jó Istennek, szerető Atyának mondja, aki népének hűséges pásztora. Ámde nem szabad feledni, hogy a szerető Isten szent Isten is, aki szereti az embert, a bűnös embert is, de a bűnt utálja, a bűntől az embert megszabadítani akarja. Szeretetének örök jele marad az Ur Jézus elküldése, akiben megítélte a világ bűneit. A világ gonoszsága miatt kikellett mondania az ítéletet, mert különben az ember előtt úgy tűnt volna fel. hogy a bűnben akarja megtartani az embert. Ezt az Ítéletet, amit a mi bününk érdemelt, ott láthatjuk a Golgotán, a mi bűneink büntetését Ő viselte, az >Ő sebeivel gyógyultunk meg.« Ámde már nagyon elfeledte a világ azt a Golgotát, a Gecsemáné véres tusakodását, elfeledte, hogy az Isten szent Isten, ismét a kívánság szolgálatába lépett. A szerbek vérszomja, akik kettő kivételével a saját fejedelmeiket is úgy gyilkolták meg; Franciaország boszupolitikája a németek ellen ; Angolország elbizakodottsága, nagyra- vágyása, mellyel magát szinte a világ egyedüli boldogítójául, gondviselőjéül, szinte megváltójául tolta fel; Olaszország és Románia telhetetlensége,
