Harangszó, 1917
1917-04-22 / 14. szám
108. HARANQSZÖ. 1917. április 22. A tavaszhoz. Itt vagy újra szép kikelet Bárányfelhős egeddel, Ragyogó napsugaraddal, S fakadozó rügyeddel. Újra zeng a pacsirtadal, Csörgedez a kis patak; A tölgyeknek mohos alján Kék ibolyák nyilának. Enyhe szellő suhan végig Az ébredő táj fölött, Mely a te lágy fuvalmadra Zöld mezébe öltözött. * * Mily örömmel köszöntnélek Te gyönyörű kikelet; Ha bánat nem busitaná Mélyen érző szivemet! Oh, mert lelkem el-elszállott A véres harcterekre . S a fájdalom égő könnye Jő ilyenkor szememre. Elgondolom: nem pacsirta Zengi ott tavasz dalát, Hanem ágyuk bömbölése Morajlik a légen át. Enyhe szellő lenge szárnya Nem hord édes illatot, S hősök vére festi meg a Csörgedező patakot. És ha a nap bucsuzóra Hinti arany sugarát, Hány haldokló vitézünknek Viszi végső sóhaját! Nem örülök én most neked Beköszöntött kikelet; Szépséged nem vidítja fel Bánattal telt szivemet. CSAjBÓK LIDIKÉ. Néhány kérdés. Irta: Balikó Lajos. Több, mint két éve sújt már bennünket az Urnák nemzeteket tapodó haragja. Ez a két év bizonyosan nem suhant el felettünk nyomtalanul, hanem inkább mély barázdákat vont homlokunkra s lelkünkre egyaránt. Ennyi idő alatt sokat felejtettünk, de sokat tanultunk is. Vannak azonban dolgok, amelyek felett napi rendre térni nem tudunk, vannak kérdések, amelyek lelkünket még mindig hány- torgatják, sőt most még fokozottabb mértékben, mint akkor, amikor ez a nagy világégés kezdődött. Egy néhány ilyen nyomasztó kérdést akarunk most fontolóra venni, hogy valamiképen feleletet és pedig lehetőleg kielégítő feleletet találjunk reájuk. Eejtegetéseinknél annak véleményét kérjük ki, akinek neve a most folyó jubileumi esztendővel választhatatla- nul összefügg. Dr. Luther Mártonét. Ha a hit és élet nagy kérdéseinél bizalommal vezetésére hagyjuk magunkat, akkor méltán fordulhatunk hozzá útmutatásért a háborúval ösz- szefüggő kérdésekben is. S véleménye annal súlyosabban esik latba, mivel tudjuk, hogy nem a maga emberi véleményét fejezi ki, hanem mindenkor abból merít, amit az Ige nyújt és mond, vagyis tudjuk, hogy az ideig való dolgokat az örökkévalóság szempontjából nézi és mérlegeli. Luthert vezérül választva vegyük fontolóra egyenkint a következő, lelkünket folytonosan nyugtalanító kérdéseket: jogosult-e a háború egyáltalában ? jogos-e a mi háborúnk? bizhatunk-e a győzelemben ? szabad-e a háború idején is Istenhez emelni szivünket? Az első kérdés, amelyet felvetünk, igy hangzik: jogosult-e a háború egyáltalában. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy a kérdés tárgyalása nem felesleges dolog. Hiszen a vélemények ebben a tekintetben nagyon megoszlanak. Egyesek azt állítják, hogy háborúnak lenni nem kell, hogy azt mindig el lehetne kerülni, ha a diplomaták — egy a mostanában sokat szidott és ócsárolt társaság — ügyesen és helyesen végezné dolgát. Mások ellenben azt tartják, hogy a háború általában véve elkerülhetetlen, úgy lehetnek helyzetek és állapotok, amikor nincsen más megoldás, mint a fegyver, a kard ! Melyik felfogás a helyes? — Lássuk csak, hogyan ítél Luther? — A reformátor szívesen igazat adna az első nézetet vallóknak, hiszen mindenki, különösen minden őszinte keresztyén megborzad a háború rémségeitől. Ámde a való élet viszonyaielőttszemethunyni nemlehet. »Ha az emberek jámborak volnának s örömest megtartanák a békességet - mondja Luther, — akkor persze a háború a legiszonyatosabb csapás volna a földön. Ámden nem lehet figyelmen kivül hagyni, hogy a világ gonosz és hogy az emberek békességben élni nem tudnak, hanem lopnak, rabolnak, gyilkolnak, megkinoz- ! nak nőt és gyermeket, reátörnek a ' vagyonra és a becsületre. Ilyen mód az egyetemes háborúság volna, a melynek nem lehet határt szabni másképen, mint részleges háborúság, t. i. kard és fegyver által ! Épen az emberi gonoszság az, amely a fegyvert nélkülözhetetlenné, sőt annak használatát egyenesen kötelességgé teszi Az igazi szeretet követeli, hogy a fegyver alkalmazásba vétessék: a szeretet azok iránt, akikben a gonoszság hatalmas, valamint a szeretet azok iránt is, akik a megtorló és a gonoszságot fékentartó hatalom nélkül prédául esnének az erőszakosko- dóknak. A külső erőszak kényszerítő ereje ugyanis gátat vet a gonosznak s egyben a nyomorúság erejével kényszeríti is az embereket, hogy magukba szálljanak s esetleg megjavuljanak. A háború e szerint nem egyéb, mint ami a rendőrség és igazságszolgáltatás az államban. Azt bizonyára senki sem vonja kétségbe, hogy a társadalmi életben és az állami keretben a büntető hatalom nélkülözhetetlen. De épen ilyen elkerülhetetlen a háború is, mint a jogrend érvényesítése a népek és az államok közötti viszonyban. Természetesen sajnálatos és fájlalni való, hogy ez igy van, de a tényleges viszonyok hatalmasabbak, mint az Óhajtások. Folytatjuk. Ahol a füstölt kolbász többet ér, mint a huszárkard. Elbeszélés. Irta: Fábián Imre. Hogy a fronton tizennégy hónapot eltöltött huszárhoz érkezhetik-e rossz pillanatban jóféle hazaival telt ládika, annak megítélését az itthoniakra bízom. Mivel azonban az itthoniak egyhangúlag azt mondják: nem ! a hazais ládika hidegben, melegben, esőben, fagyban, éjjel-nappal mindig jókor érkezik s telt gyomor miatt soha nem talál kedvezőtlen fogadtatásra, bejelentem, hogy alsóvégi Kis Varga János 9-es közhuszárral mégis megesett a nem várt eset. Rosszkor érkezett az a kis ládika, amelyen ifjú szép élete párja kezeirását ismerte fel, amelyből az otthoni rég nem látott füstölt kolbásznak illata ütötte meg orrát. Nem azért történt ez, mintha nagyon jóllakott volna. Hiszen nincs olyan rakott szekér, amire legalább még egy villa rá ne férjen, mondja a példaszó. Úgy még sohasem laktam jól, hogy egy kis darab füstölt kolbászt meg ne tudnék enni, volt a
