Harangszó, 1916
1916-06-11 / 13. szám
1916. junius 11. HARANGSZŐ 99 bői ette. S a völgyi patak édes kristályvizét is Esztike tenyeréből szür- csölte a bárányka, addig ugyanis, míg tartott a tündöklő fénysugaras tavasz s nyár. óh, be szép, óh, be boldogító is a fénysugaras tavasz s ragyogó nyár 1 Esztike arcára is festettek egy pár rózsát, a kerek világ legszebb piros rózsáját. Az édesapa és az édesanya nem győztek eléggé gyönyörködni benne. A bárányka pedig rohamosan növekedett, gömbölyödött. Esztikét kissé meg is szomorította gyors növése: — Miért nőlssz annyira, oly nagyra édes báránykám 1. .. Még majd ki- nölssz mellőlem.. . Mintha megértette volna a bárányka Esztike aggodalmát, lábacskájához kuporodott, hogy minél kisebbnek lássék s megnyalta a kis leány mezítelen lábacskáját. Beköszöntött azonban a szomorú ősz. A völgyi kis pataknak elmaradtak a mindennapos látogatói, ellenben a fodrozó vizen úszó sok-sok hervadó falevél bús regéket mesélt neki az elmúlásról. A szomorú ősz után hamar megjött a zord tél, a legszomorubb, legborzalmasabb tél, melyet a kis vasúti őrház lakói megértek. A vonatok szakadatlanul jöttek, mentek, szállították a katonák sok sok ezreit s mindenféle hadi felszereléseket. Majdan megdöbbentő, rémes hir érkezett hozzájuk: az ország határát ostromolták már az ellenséges hadak milliói. Az ágyuk dörgését javában hallották a kis őrház lakói. A szomszédos falvak népei menekültek s a vonatok szakadatlanul jártak. Egész közelben volt már a veszedelem, de a vasúti őr még nem hagyhatta el a helyét, neki utolsóig helyt kellett állni. Mikor az utolsó vonat jött az ország határa felől, az őrháztól néhány száz méternyire csapott le az ellenség ágyúgolyója s akkor kapta Esztike édesapja a felszólitást,* hogy üljön fel családjával a vonatra. A megrémült kis család igyekezett csekély ingó vagyonából valamit megmenteni, de vajmi csekélységet vihettek magukkal, mert a vonat nem válhatott: egy srapnell a mozdony előtt robbant fel. Menekülni kellett. Esztikét ölében vitte fel édesanyja a vonat egyik túlzsúfolt vaggon kocsijába. S a kicsike gondolata akkor is a báránykája körül járt, kétségbeesetten mondta: — Jaj, anyácskám, ott marad a bárányka I... Vigyük azt is magunkkal. A gyenge, beteges édesanya nem tudott semmit sem felelni Esztike kérelmére, csak csendesen sirdogált magában. De mit is felelt volna, mikor megindult már dübörögve a vonat 1 A bárányka pedig ott állt dideregve, szomorú bégetéssel a kis őrház ajtójában, majdan pedig megiramodott a robogó vonat után. Esztike nefelejcskék szeméből megeredt a gyöngyöző könny, zokogva borult édesanyja ölébe: — Jaj, .mi lesz a báránykámmal ? I Éhen pusztul szegény. . . A szomorú menekülők vonata soksok falut, várost elhagyva messze távol, egyik dunántúli mezővároskában állott meg végleg, hol rengeteg lótás futás után tudtak valamelyes lakáshoz jutni a menekülők, mert a városka tömve volt minden rendű katonasággal. Nyomorúságos, nélkülözésekkel teljes volt a szegény menekülők sorsa. A kis Esztike arcáról elrabolta a kegyetlen, zord tél a két szép piros rózsát is, amellyel az előző tündöklő tavasz megajándékozta. A fütetlen, penészes lakásban meghűlt, többnyire az ágyat feküdte s a báránykáját siratta mindig. Az édesanya vigasztalta a kicsikéjét, hogy ne búsuljon, ne sírjon: jő az Isten, gondoskodik a kis bárány- kákról, ép úgy a szegény menekülőkről és a szép Magyarországról is. Eljő az a boldog nap, mikor megszabadul a hazai szent föld a pusztitó idegen néptől s ők visszatérhetnek az elhagyott szép kis őrházikóba a báránykához... Sokáig tombolt a szörnyű kárpáti vihar, mig végre a honszerelem acélozta magyar kar és az igaz baráti szív által hozzánk vezérelt német hűség segítségével, teljesen elseperte hazánk földjéről az idegen hadak millióit. Kisütött a ragyogó tavasz napsu- gára a Kárpátok szent bérceinek halmára s zöldelő völgyeire. A vonatok ismét menekülteket szállítottak, de már nem olyan szomorú arcuakat, mint az elmúlt éven, mert nem az ismeretlen idegenbe, hanem az elhagyott édes otthoni hajlék felé robogott most a vonat. A kárpáti kis völgyi patak partján is újra megjelent Esztike, ragyogó kék szemének szomorú tekintete azt kérdé a csergedező pataktól, nem látta-e az elveszett báránykáját ? — Itt járt bizony az elhagyott kis báránykád, téged keresett kicsike leányzó! — csobogta a patakocska s egyéb szomorú dolgokat is mesélt arról a szörnyű, nagy viharról, mely megreszketteté a hegyóriások tömkelegét s amely vihar sok ezernyi honfi vérét fakasztva és életét kiontva, egy nagy temetővé tévé a Kárpátokat... Eltűnt biz a kis Esztike becézett báránykája, azaz mégsem teljesen, mert az édes apa megtalálta szegénynek a bundáját egy boróka bokorra hajítva. Jó is volt, hogy fellelte az apa a bárány bundácskáját, puha fekhelyül szolgált az Esztikének a nyáron át a virágos kertben. Naphosszat kint feküdt a kis beteg a bárányka bundáján, a kék eget bámulta, mikor pedig az úszó felhőket nézte merengve, egyik reggelen sok, megszámlálhatatlan ezüstszőrü báránykát pillantott meg az égboltozaton. Szivdobogva siklott tova sóvár fürkésző tekintete egyik égi báránykáról a másikra, mígnem fellelte az övét. — Gyere vissza, édes báránykám ! A bundácskád úgyis itt van a fejem alatti — kérlelték a szép mélázó kék szemek az égi báránykát. — Van már nekem uj bundácskám s ezt senki nem veheti el tőlem 1 —■ felelte a bárány ka. — Gyere vissza báránykám, édes füvet szedek számodra! — Édesebb itt a fü, mint odalent a sok forró vérrel öntözött nagy temető ölén 1 Gyere inkább te ide hozzánk ! Szebb, jobb világ van itt: nem gyűlölnek, nem rabolnak s nem ölik meg itt senki báránykáját 1... Elmaradott az a község, ahol nincs fogyasztási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb háztartási és gazdasági cikkek a HANGYA boltokban kaphatók. A HANGYA italai hamisítatlanok és kitűnő minőségűek. Amelyik községben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX, Közraktár-utca 34. sz. (Saját székházában.) 81 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövetkezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.