Harangszó, 1916
1916-12-10 / 39. szám
306. HARANQSZÓ 1916. december 1q. Az apostolnak hányatott, szenvedésekben bővelkedő élete könnyen kapcsolatot talál jelenlegi életünkkel. Soha nem látott nyomorúság, megpróbáltatás szakadt a félvilágra. Nemzet támad nemzet ellen, ország ország ellen; harmadfél esztendeje lesz, hogy magyar népünk is mindennap vagyont, vért és életet áldoz a haza oltárán, hogy mindennap szomorúsággal fekszünk, aggodalommal ébredünk, halot- tainkat siratjuk, gyászoljuk, egymásért küzdünk, szenvedünk, lemondunk. Sokan vannak, akik megpróbáltatásuk e szomorú napjaiban hitükben megrendülve a kétségbeesés, a keserű világfájdalom karjaiba vetik magukat, akik fásult közönnyel, reménytvesztett lemondással élik örömtelen napjaikat, akik veszteségeik felett való bánatukban és a mostoha életkörülmények hatása alatt a halálban keresnek menedéket. Szemeik a világrengető eseményeknek csak emberi vonatkozásait látják, csak a mérhetetlen áldozatot, a tenger sok könnyet, a felette nagy nyomort panaszolják, de Istennek hozzánk való szeretetét nem érezik, hatalmas űjjmutatásait nem veszik észre, az események mélyén rejlő okot és célt nem ismerik fel. Földiekben látták legnagyobb, egyedüli értékeiket, ezekhez kötötték minden várakozásaikat s elvesztésükkel mindenüktől megfosztottaknak érezik magukat. így kötnek le bennünket a veszteségek és szenvedések a föld porához, ha mindig csak a látható földi dolgokra tekintünk. Mi emel fel tehát a szomorúságból? Mi ad megnyugvást, lelki erőt a szenvedések elhordozását a ? Azaz igen-igen nagy örök dicsőség, amit az apostol említ, ami őneki is köny- nyebbé tette szenvedéseit s örömmel, jó reménységgel töltötte el, ugyany- nyira, hogy bátran, csüggedés nélkül tudta megharcolni az előtte lévő nemes életharcot. Az az örök dicsőség lebegjen a mi szivünk előtt is, ez tartsa ébren lelkesedésünket, ez öntsön erőt, kitartást lankadó tagjainkba s ez vigasztaljon egykor az utolsó harcon is az igazság hervadatlan koronájával. Ez az örök dicsőség nem nemzeti dicsőség, nem diadalmas csatában nyert borostyán, nem megtisztelő elismerés, nem a késő unokák emlékezetében is élő hálás kegyelet, hanem a mi szerető mennyei Atyánknak kegyelmi ajándéka: az örök üdvösség. Minden földi érték, rang, hírnév, kitüntetés a sirparton hűtlenül elhagy bennünket: szenvedésünkben nem vigasztalhat, de Istennek ajándéka: az üdvösség, ro- molhatatlan mennyei kincs, melyért mindenünket odaadhatjuk, benne mindenkor vigaszt, enyhet lelünk. Ez a mi legnagyobb dicsőségünk, ezért kell munkálkodnunk egész életünkben, ezzel függ össze életünk minden mozzanata. Üdvösségünk szempontjából kell megítélni minden földi bajt, szenvedést, magát ezt a borzalmas háborút is mint életünknek legmegrázóbb jelenetét össze kell kapcsolnunk üdvösségünk kérdésével, be kell állítanunk az örökkévalóság világításába Ezáltal nyer a háborúval járó összes szenvedés, megpróbáltatás erkölcsi értéket, az üdvösség szempontjából jelentőséget. Amint minden gondolatunk, szavunk és cselekedetünk szervesen összefügg tulvilági életünkkel, úgy a háborúban tanúsított magaviselet szintén szorosan kapcsolódik üdvösségünkhöz. Isten a.szenvedések tövises utján keresztül akar magához emelni, a megpróbáltatások izzó kohójában akar megtisztítani gyarlóságaink, bűneink salakjától, akar bűn- bánatra, megtérésre, megjavulásra nevelni, hogy így alkalmasak legyünk az örök dicsőségre. Azért ne a láthatókra, a földiekre nézzünk, hanem a lelkiekre: a mennyei dolgokra, Istennek megváltó szeretetére, aki üdvösséget akar szerezni nékünk. Úgy viselkedjünk a reánk zúdult csapások, isteni látogatások közepett' hogy megtisztulva, diadalmasan kerüljünk ki belőlük és örök dicsőség legyen osztályrészünk. Ennek a megtisztult, diadalmaskodó életnek tehát első feltétele, hogy ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézzünk, ami nem könnyű dolog. Mily nehéz elfordítani arcunkat e világtól, melyben benne élünk, benne mozgunk; mily nehéz leküzdeni a, kisértést, ha megpróbáltatunk; mily nehéz Isten akaratában megnyugodnunk, ha veszteségeink felett könnyezünk, mily nehéz a romolhatatlan mennyei javakban örülnünk, amikor a szeuvedések, gyötrő betegségek, égető nyomor a földiekhez láncolnak ! De bármennyire nehéz is a földiekről lemondanunk és velük szakitanunk, megnyugtathatnak az apostol szavai: »A láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.« Jóllehet súlyos _ meghozott áldozat, szivet- tépő az elválás okozta fájda!om, keserű az özvegységnek, vagy árvaságnak kendere, mégis mindezek csak ideigvalok, eljő az idő, amikor azok, akik könnyhullatással vetettek, víga- dozással aratnak, amikor Isten eltöröl a gyászolóknak szeméről minden könnyhullatást és örök dicsőséggel koronázza meg azokat, akik a megpróbáltatások nehéz napjaiban bűneiket megbánták és a Jézus Krisztusban megjelent isteni kegyelmet keresték és elfogadták. Lehetséges, ’ hogy ezt a mennyei dicsőséget emberi mértékkel mérve drágán fizetjük meg; talán épségünket, összes földi javainkat, családi boldogságunkat is érte kell adnunk, talán szeretteinktől kell búcsúznunk, saját életünkről kell lemondanunk, de a jutalom ezért örökértékü, örök dicsőséggel teljes, mert Isten bűnbocsátó kegyelmének az örök üdvösségnek jutunk birtokába. Azért az Ur fenyítését meg ne utáljuk, se meg ne unjuk az ő dorgálását, mert »Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.« (Zsid. 12, 11.) Vajha szenvedésünkben is mindenkor az Urra tekintenénk, Nála keresnénk bünbo- csánatot, erőt, vigasztalást, hogy egykor Nála találnánk meg a mi örök dicsőségünket. Ámen. A király temetése. Egy hétig virrasztóit népeinek gyásza jó királyunk, I. Ferenc József koporsójánál, akkor azután elkísérték utolsó útjára : a kapucinusok sírboltjába. Mindenfelé az igazi bánat, a mély fájdalom és kegyelet jelei vették körül, melyek a szív érzéseinek hű kifejezői voltak. A király temetése hatalmas gyászpompával történt. A német császár nem vehetett ugyan részt azon, de előtte való nap eljött s gyönyörű koszorút helyezett hű barátja és szövetségese koporsójára De ott voltak a temetésen a német trónörökös, a bajor, a szász király, a bolgár cár stb. A magyar képviselőházat, főrendiházat egyáltalában Magyarországot sok száz és ezer kiküldött képviselte. A temetés a következő rendben folyt le. A Hofburg kápolnájában beszentelték a holttestet, mire udvari komornyikok, lakájok fölemelték a koporsót és élükön a Hofburg papságával a halottas kocsihoz vitték. A koporsót Montenuovo herceg főudvarmester követte, utána a három legfőbb udvari méltóság, a testőrkapitányok, a magyar udvarnagy. A koporsó mellett
