Harangszó, 1916
1916-11-12 / 35. szám
274. HARANGSZÓ. 1916. november 12. menekülnek, mert egyetlen, hősi halált halt fiók nélkül élni nem tudnak. A bánatnak ezek a gyászjelenségei kétségkívül meghatnak bennünket. A bánatnak kétségkívül nagy bizonysága az a mélységes fájdalom mely sírba viszi az embert. És mégis, legyen bár a bánat még oly nagy, még oly mélységes, lássék bár mégoly elviselhetetlennek, nem megoldása a kérdésnek, ha bánatunkban az életet eldobjuk magunktól. Nekünk a bánat felett diadalmaskodnunk kell, nekünk a bánatot le kell győznünk! Úgy van! Nekünk a bánatot is, mint a háborús világ minden megpróbáltatását, erkölcsi megjobbulásunkra, lelki életünk mélyítésére kell felhasználnunk. Itt-ott csakugyan örvendetes jelét látjuk a bánatos szív erkölcsi meg- jobbulásának. Fájdalom azonban csak egy időre. Amikor megszűnt a kedély izgalma, megszűnt a megjobbulás is. Emlékezetes marad. A háborús világot még nem látott, még át nem élt nemzedék a mozgósítás napjaiban ment a templomokba; minden este kigyultak a csillárok s szállt az ének, a fohász az Istenhez. Akiket legelőször talált szivén a gyászhir, ott zokogtak, ott keresték a gyógyirt égő fájdalmukra az Isten házában, az Isten igéjében. Azután mintha máskép lett volna. Mintha egy bizonyos elégedetlenség kapott volna lábra — az Istennel szemben eleinte határozatlanabbul, meg félénkebben, azután mind nagyobb szemérmetlenséggel hangzott fel: hisz nem segít, mindent eltűr.. . engedi, hogy megfosszanak egyetlen fiamtól, kenyérkereső férjemtől. . . hogy nyomorba jussak. .. A háború elején mutatott meg- jobbulásunk nem sokáig tartott. Bátran mondhatjuk, hogy a mi bánatunk, mely ezt a kevés ideig tartó meg- jobbulást létrehozta, nem volt igazi bánat. Pedig sok könnyet hulattunk, sok álmatlan éjszakát átvirrasztottunk. Sokan majd beleőrültek, hogy nem szórhattak egy marék virágot idegen ország idegen földjében nyugvó hősük sirhalmára, sokan maguk is a halálba mentek a bánat miatt. És bánatuk még sem volt igazi bánat. Nem volt, mert az igazi bánat állandó erkölcsi megjobbulást idéz elő, amit többé semmi sem másíthat meg. Amig bánatunk csak azért van, mert nem tudunk belenyugodni földi kincsünk elvesztébe, ifjúságunk, egészségünk, kedveseink elmúlásába: amig a bánkódó fel nem teszi a kérdést: mit akar velem az Isten e bánat által elérni, addig erkölcsi megújulásról szó sem lehet. Úgy van! Az ma a kérdések kérdése: mit akar velem az Isten a bánat által ? Mert mint minden, úgy a bánat is az ő kezéből származik. Azért bocsátja ránk a bánatot, hogy amidőn látjuk a romlást, a pusztulást, a teljes felfordulást, látjuk a háború borzalmas következményeit, ne csak másokban keressük e borzalmak okozóit, hanem egyenkint önmagunkban is ; ne csak mások hibáit, vétkét, bűneit emlegessük és kárhoztassuk, hanem a magunkét is. Abban a pillanatban, amikor minden bánkódó, hős fiát sirató szülő, apja után kiáltó árva, vagyona megsemmisültén kesergő száműzött ajkán a zsoltáriró vallomása kél: * Egyedül Te ellened vétkeztem !; amikor mindenkinek az fáj, hogy azt a jóságos Isten kezet eldobta magától, amikor feltámad a vágy minden szívben, hogy a gondviselő Istennel újra boldogító életközösségbe lépjen, abban a pillanatban megkezdődik erkölcsi megjobbulásunk, megtérésünk. A háborúnak lehet igen sok eredménye, okozhat igen sok változást, de legnagyobb eredménye a mi erkölcsi megjobbulásunk, a mi megtérésünk lenne. Hogy legyen is, ahhoz kell, hogy javaink pusztulása, kedveseink elvesztése feletti világi bánatunk Isten szerint való bánattá legyen. Hogyan is mondja az írás: »mert az Isten szerint való bánat üdvösségre való megtérést szerez, melyet soha az ember meg nem bán, de a világi bánat halált szerez.« (II. Kor. 7, 10.) A gorlicei pap. Irta: Koritsánszky Ottó főhadnagy Harctér, 1916. Távol messze idők ismeretlenségködébe burkolt sötétségben is vakító fénnyel ragyog bele egy név: Gorlice! Ha leszáll az est homálya és megkezdődik az élet a földbeszántott állásokban : kiki szeretettel, gyöngédséggel végigsimitja fegyverét. Megnézi, vájjon jól fekszik-e a lőrésben, helyén van-e minden... És röpködnek a parancsok, a járőr-parancsok rövid jelentései szakítják meg a tiszti fedezékben közös virrasztásra összegyűltek csevegését, mókázását. . . Hirtelen keresztül villan a legsűrűbb sötétségben is a fényszóró sugár-csóvája, amely nem hagy semmit sem titokban és amely felfedi még az elsárgult bokor aljára húzódó eltévedt nyulat is. A nappali fény, ami ettől fakad, lehetetlenné teszi, hogy az ellenség állásainkhoz lopja magát és egy óva- tatlan pillanatban rajtunk törjön... Gorlice! Történjék bár mi is, szakadjon bár bele erőfeszítéseibe az ellen, zúdítsa ránk kifogyhatatlannak hirdetett népeinek árját —a történet arany lapjára vésett név fénye, ragyogása, varázslatos ereje erőt ad és hatalmat s az ellenség nem üthet rajtunk és vasellentállásunkon megtörik. Mert előttünk Gorlice emléke s annak ragyogása, dicsőség sugár kévéje világítja előttünk cselekvésünknek útját!. . . ...Parancsom úgy szólott, hogy mint futár menjek valahova. Utam Gorlice mellett vezetett. Hogy hagytam volna el Gorlice megtekintését, amikor időm is futotta, s kitudja, vájjon lett volna-e erre még egyszer ilyen jó alkalmam. Szinte mélyen bele kell nyúlni az emlékezetünkbe, ha ma — másfélesztendő elmúltával — a Ropa folyócska szelíd dombos vidékét járjuk s elgondoljuk, hogy a világ legfényesebb haditénye innen indult ki. Rét, mező, szántóföld váltogatják egymást. Helyenként fáitól megfosztott erdők : egyik szál derékba roppanva, a másik mintha pokoli gépezettel nyisszantották volna le, mindmegannyi ágyuknak gyilkos tüze borotválta le s jaj volt a benne bujkáló ellenségnek. A híres dombocska, amelynek megszerzése oly sok drága vérbe került és amely a gorlicei temetőn túl emelkedik, fogadta be a sok-sok tetemet, amit erdőn-mezőn, egyebütt találtak meg a mieink hősi bevonulásuk után. Ma olasz, orosz, szerb meg crnagorc foglyok faragják-csiszolják a hősök temetőjének sok keresztjét és hordják fel kis vasúton a kavicsot, meszet miegymást oda, ahol ma oly sokan alusszák örök álmukat csendes békességben, akik akkor gyilkolták egymást és ahonnét az orosz ágyuk ugattak, bőgtek, bömböltek, csaholtak fel fájdalmas segítésben, rettenetességek fölötti feljajdulásban. És a város egy kőhalmaz: 615 ház közül 42 volt olyan, amelyet lakhatónak minősítettek, ide értve azt az egynéhányat is, amelynek második és első eme’etét elvitte ugyan a gránát, de földszintje épségben maradt s lakhatónak minősítették. Ahogy az ásitó ajtó-ablaku házroncsok között bolyongok, katona- ruhámban is fölébred az újságíró, aki nem elégszik meg a látottakkal,
