Harangszó, 1916

1916-08-27 / 24. szám

186.

HARANQSZŐ

i$ló. augusztus íí.

lehetséges, ha az iskola nem válik önálló fejezetté az ember életében, nem lehet az iskola az ember 6 éves korában kibújó, hat év múlva pedig egyszerre hirtelenül elszáradó növény. Nem lehet önálló fejezet azért, mert az iskolaidő nagyon rövid, az iskolától való függés, a benne való élet nagyon kicsiny része azon időnek, melyet a család, az állam és az egyházzal összefüggésben élünk. Viszont ezen rövid idő igen fontos, sőt egyenesen kiinduló területe azon életfeladatoknak, melyeket a hármas környezetben meg kell valósítanunk, egyúttal bölcsője azon módnak, mely szerint be kell töltenünk a család, az állam és egyház életében kijelölt helyet. A mód pedig, a vallásos életmód.

Az embert fejlődése utján legelőször is a családban látjuk, legfontosabb, amit nála látunk az imádkozás, az anyai vallásos nevelés, mint ifjú belekerül az állam életébe, amelyben ha egészséges vérkeringés működik, ha testét a vallástalanság és erkölcstelenség szája nem rágja, akkor van benne vallás után vágy s az ilyen ifjú ember társaival hazáját erős alapokra igyekszik építeni, az ilyen alapokon fektetett ország el nem pusztulhat.

E kettős munkában tulajdonképen az egyház teljesítette hivatását, amelynek munkájában részt venni mindenkinek szent kötelessége.

Senkisem vonja kétségbe, hogy ez a nagy világháború egy másik kultúra alapjait hordja magában, sok minden meg fog változni. Ha ezt a kultúrát, melyet e vértenger elpárolgása után reményiünk és várunk nem akarjuk homok buckákra építeni, akkor vigyünk a családi, állami és egyházi életbe igaz vallásosságot, mert enélkül minden kultur-intézmény rothadni fog. A vallásos nevelést pedig kezdjük meg az iskolában, legyenek nekünk vallásos gyermekeink, buzgó ifjaink és imádkozó öregeink, akkor lesz boldogság a családban, megelégedettség az államban és fejlődés az egyházban, azért dolgozzunk már most is sokszorozott erővel az iskolában, hogy e nehéz idők után egy szebb kor köszöntsön ránk.

„A KÖTELESSÉG ÚTJA“ című elbeszélés folytatása lapunk mai számából kimaradt. Következő számunkban újra megkezdjük annak közlését.

Sefű-sefa.

Rajz. Irta: Fábián Imre.

Nem ismerek szomorúbb növényt, mint a sefűsefa. Már a neve is olyan szomorú. A füvek sorából már ki van tagadva, szárának fásalkotásánál fogva, de a fák között sem találja meg helyét, mivel nincs széllel viharral dacoló kemény törzse.

Nevének szerénysége nyomta rá bélyegét tartózkodási helyére is. Rendesen emberi lakások közelében, a kertek aljában vonja meg magát szerényen. Ott, ahova már nem ér el a háznak gondozó keze, ahol gyom, bürök tanyázik, de ahol még nem kezdődik a szántóföld se, ahol nem túrja jól a föld kérgét az ekevas. De ha valahol rombadül szerencsétlenség folytán egy ház, ha udvarát fű lepi be, a falak mellett egyszerre megjelenik a sefűsefa.

Miképen a varjak serege összegyűl a hullaszagra, úgy kap életre a pusztulás nyomán a sefűsefa.

Évek sora előtt volt már, mikor egy julius végi napon kocsi állott meg kapum előtt. Ismeretlen vidékről való férfi szállt le a kocsiról, jött be hozzám és kért, hogy erre és erre a szőlő hegyre menjek el vele, mert édesanyja nagy beteg. Mielőtt szemeit utolsó álomra lehunyná, az Ur vacsorájával akar élni. Hozzám jött, mert igaz, hogy ide is messze van, de mégis én vagyok hozzájuk a legközelebb. Rajtuk kívül az egész vidéken nincsen egy evangélikus lélek sem.

Kocsira ültünk. Ismeretlen vidékek ismeretlen tája felé vezetett utunk. Mellettünk többé-kevésbbé magas dombok, lankás oldalok maradtak el, haragos zöld szőlővel borítva. Csak itt ott szakította meg az egyformaságot egy-egy üresén álló tarló, mint a zöldelő élet mellett a sárguló elmúlás.

Sokáig, órák hosszat haladt már kocsink anélkül, hogy községnek a közelben legkissebb jele mutatkozott volna, mikor egy mély völgybe le- szállva jelezte a kocsis, hogy mindjárt célnál leszünk. Mély partok között vezetett utunk még egy ideig. Másfélül a kilátást elzárta a meredek part, a rajta nőtt gyom és a sefűsefa. Egyszer csak kocsink balra fordul, célnál vagyunk. A szemközti oldalon levágott magas partba illesztett kis házikó, előtte elég tágas kerekes udvar köröskörül hatalmas élősövénnyel kerítve. Úgy festett ez a kis hely, mintha emberi akarat avatatlan szem

elől elrejteni akarta volna, hogy egy elfáradt család itt csendesen megvonulhasson. A hatalmas part védett az időjárás ellen, a magas kerítés az emberi kutató szem elől.

Elég kényelmes, csak kissé nedves, világos szobában feküdt párnái között a beteg. Első tekintetre is látszott, hogy kenyerének javát megette. Erről tanúskodott az is, hogy négy felnőtt fiú várakozott aggodalmas tekintettel az ajtó előtt. Látszott rajtuk, hogy fájó sziyvel gondolnak a következő órákra.

Alig hogy szóba állottam a súlyos beteggel, láttam, hogy egy alázatos, Istenben bizodalmát helyező keresztyén lélek betegágya előtt állok. Mellété egy széken biblia, énekeskönyv és kopott imádságos könyv. Arcán ott ült már egy hosszú életnek sok fáradalma, de tekintetében még min- dig ragyogott az élő hitnek ereje, mely biztos cél felé vezeti az elfáradt tagokat. Tudta, hogy közel az óra, mely Ítélő Urának trónja elé szólítja. Az volt egyetlen vágya, hogy minden földi terhét letehesse, méltó lehessen ahoz az órához. Mikor imádkoztunk bizalommal mondotta: Uram kezedbe ajánlom lelkemet.

Feltűnt mégis, hogy mikor még tovább beszélgettünk erősen, szinte görcsösen megfogta kezemet. Bizonytalanul tekintettem reá, arra hogy talán mégis erőt vett rajta a halál- félelem. Csodálkoztam volna ezen az előbbi tapasztalatok után.

Tekintetemből megértette gondolatomat. Nyomja ám — mondotta — egy nagy teher lelkemet. Én elfáradtam, sok szenvedés után jól esik a nyugvás, de azok miatt nem vagyok nyugodt, akik itt maradnak. Aggodalommal hunyom be szememet a gyermekeim miatt. Ismét is csudálatosnak tűnt fel beszéde. Mikor távoz- hatik el egy anya nyugodtan földi pályájáról, ha nem akkor, mikor négy gyermekét férfiúvá nevelte, szárnyára bocsátotta.

Ámde suttogó hangon tovább folytatta. Nagy küzdelem árán neveltem gyermekeimet, szegény cseléd volt férjem. Más földjén ettük soká kenyerünket. Pusztákon laktunk mindenütt, nem volt alkalmam gyermekeimet iskoláztatni, nem tudnak még csak írni, olvasni sem. Még ez talán nem bántana annyira, mint az, hogy jóformán azt se tudják hogy evangélikusok. Imádkozni megtanítottam őket, de mindig idegen vallásuak között éltek, azok voltak pajtásaik, idegen templomba jártak. Most, mikor