Harangszó, 1916

1916-06-11 / 13. szám

1916. junius 11. HARANGSZÖ. 101 magaslatain vitt el. És oly szépek ezek a lengyel dombok, mint a szép durrántúl remek lankái... De sok­szor hazaemlékeztetnek!... .Pajtás itt vágd a lovat!* — szó­lal meg katolikus kollegám — „ezt a helyet is látják az oroszok.“ Egy kicsit jobban belehelyezkedünk a nyeregbe, egy kicsit jobban meg­feszül combunkon a belső izom a szorításban — aztán: hajrá pajtás 1 s teljes erővel sarkantyúzzuk a lovat, taktusban csapjuk a lovagló pálcával, mire a hű állat félkörbe összehúzódva, aztán egyenesre kinyúlva, vágtatva szeli a levegőt, mintha nem is a föl­dön járna, hanem úszna a levegőben... S mire a domboldal lejteni kezd, meg- lassúdnak a lovak, majd lépésben po- roszkálnak tovább. Csendesen hall­gatjuk, amint tágranyitott orrlyukaikból fújtatják a levegőt — és csendesen hallgatjuk szivünk dobogását. Egy­másra nézünk s elértjük egymás te- kintét. Nem látom benne a katolikus papot, hanem az embert. Egyet gon­dolhattunk, mert így szólalt meg: „Nemsokára itt lesznek az ütegeink.“ Igen, hisz megyünk a filiákba, a megfeszített és föltámadott Úr Jézus Krisztust hirdetni I A kötelesség* útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Ötödik fejezet. Bogozzák a hálót. Folyt. 13. Gyorsan nekiindul. Hfelejti fárad­ságát, nem gondol' a halálos kime­rültségre, mely ólmot önt csontjaiba s meggörnyeszti fiatal testét. „Egy­szerre rendben lesz minden 1...* mondja s vidáman fordul be az ut­casarkon. De minél közelebb érkezik annál jobban lassítja járását. Keresett ürüggyel átmegy a túlsó oldalra s onnan kémlel Grünhuték boltja felé. Egyszerre hirtelen átvág. Ahogy a ház felé forditja fejét, az ablakfüggöny mögött hátrahuzódó fej halovány körvonalait látja, az üzletajtó ablak­üvegén át meg Rudolf hülye arca vigyorog feléje. Megrázkódik. A sze­mek nézéséből s az arc gúnyos mosolygásából kiolvassa, hogy várják, megérzi, hogy bemenetele, megaláz­kodása, pénzért könyörgése ezeknek diadal, neki bukás. Nem tudja, van-e, lesz-e ennek kihatása az ő életére, van-e, lesz-e következménye műkö­désére, életfejlődésére, jövendője ki­alakulására, nem, ezt nem ku'atja, nem mérlegeli, mégis valami rettene­tes szorongó érzés fogja hatalmába lelkét. Mig az ablaktól az ajtóig s a keskeny ajtó oldalfájától a lépcső közepéig ellépked, mintha nem pilla­nat, hanem gyötrelmes óra vásitaná lassan, kimérten perceit. Valami lát­hatatlan érzésnek engedelmeskedik, nem teszi lépcsőre a lábát, hanem tovább megy. Mélyet sóhajt, mintha lemult volna róla a veszedelem, azu­tán tovább siet s a következő perc­ben belép a jegyző őszi hervadásos udvarába. — Jó napot, Annuska kisasszony, — mondja a jegyző lánynak, ki kö­nyökig feltürt ujjakkal, vidám mo­solygással jön eléje a konyhából. Takaros fehérköténye hízelegve simul karcsú termetéhez s a tűzhelyről az arcára röppent piros rózsák szirma befedi a sok csúnya szeplőt. Ajka szélén huncut mosolygás játszik, szeméből az életvidámság és lélekjó- ság összeölelkező tüze világit. — Jó napot, tanító ur, — mondja vidáman s szavaiból kicseng az igazi leplezetlen öröm, — hát megérkezett szerencsésen ? Azután nem ártott a sok éjszakázás ? Jaj, lássa, mégcsak kezet se tudok nyújtani, egészen lisztes vagyok. — Talán a kis ujja nem is olyan lisztes, Annuska kisasszony, próbálja meg, nyújtsa ide 1... évődik a tanító. Az arc rózsaszirmai még pirosab­bak lesznek, de nini, csak a kis ujját igazán oda tudja nyújtani. — Jaj de sajnálom szegény jegyző urat, — folytatja Sárosy László a tréfát, — már megint veszélyezteti az egészségét. Azután az a nagy liszt pazarlás, az a sok elprédált vaj, meg zsir, jaj, jaj. .. — Ugyan menjen, sohase tudnak mást, mint mindig szegény lányokat ócsárolni. De persze, ha a terített asztalhoz kell ülni, akkor ugy e még is jó a főztünk.... Ejnye, nézze csak tanító ur, nem is tudom beve­zetni, mert bizony akkor igazán tönkre megy minden étel. Apa meg nincsen itthon. — Nincs itthon ?... Igazán nagyon sajnálom. Már mindennap ét akar­tam jönni. — Megmondhatom talán neki, vagy — inkább jöjjön máskor, tanító ur, hiszen nem lakunk olyan messze. Olyan kedves mosolygósán mondta a lány, hogy Laci egészen elfelejtette saját nyomorúságát és baját. Csak azt a tiszta, fehér falu házat látta, meg azt a fehér lelkű, meleg szavú, kipirult kis leányt, ki olyan helyesen invitálgatta. — Köszönöm, Annuska kisasszony, tulajdonképpen semmit sem akartam, legfeljebb látni magukat. Majd átjövök egyszer alkalmasabb időben. Majd az édesanyámmal... Mikor a ház előtt elment, mintha az Annuska kipirult arcát látta volna az ablakfüggöny mögött. Vissza is fordult, de az ablak üres volt. Eh, képzelődés, hiszen annyi idő alatt futva se érkezhetett volna be a kony­háról a szobába. A folyosó is hosszú, azután következik két szoba... A tészta is leégett volna... De meg minek is szaladt volna az ablakhoz ?... Bolond az ember I Akármilyen lassan ment, mégis oda érkezett s a Grünhuték ajtaja csilingelve zárult be mögötte. A la­kásba vezető ajtó ablakjánál megje­lenik egy szép leány fej, azután nyílik az ajtó s jön maga a lány is. Hímzett fehér ruha van rajt, a nyakán piros gyöngy ékszer. Halo­vány barna arcából sötéten világit elő éjfekete szép szeme. — Látja, ez szép magától, tanító ur — mondja behízelgő hangon. Úgy is szomorkodtam, hogy nem voltunk itthon, mikor meglátogatott. Hát hogy mulatott Ényeden ?... Először volt ott ? Alig győz válaszolni s alig jut hozzá, hogy az udvariassági kérdé­seket elmondja. Éppen azon töri fejét, hogyan keríthetné elő Grünhutot, mikor nyílik a raktár ajtó s megjele- lenik a földbirtokos ur. — Tessék, tessék, tanító ur, mondja udvariasán, tessék beljebb sétálni 1... Vagy talán, — mondja kutató tekintet után, vagy talán erre felé tetszik ?... Rámutat az irodaajtóra. Sárosy László gyorsan elbúcsúzik a fiatal lánytól, hálás szívvel nyugtáz néhány meleg tekintetet, azután becsukódik mögötte az ajtó. Mikor egy félóra múlva hazafelé baktat, kénytelen megállapítani, hogy Grünhut igazi nagyúri lélek. Még csak egy szót se szólt. Nem kérde­zett, nem faggatott, nem szörnyükö- dött és nem húzódozott. Természe­tesnek vett mindent. Egy kissé fel­húzta a vállát és azt mondta: — ja ilyesmi bizony előfordul néha!... — Na, na, nem baj! Itt vagyok én, majd elintézzük azt a dolgot I... folytatja fölényes pártfogói hangon. Ne tessék semmit se aggódni!... Hanem: micsoda biztosítékot tud adni, tanító ur ? — Biztosítékot ?... Hogy én, mi­csoda biztosítékot adhatok ?... Elakadt a lélegzete. Istenem, mi- > lyen korlátolt, ostoba az ember 1 Erről

Next

/
Oldalképek
Tartalom