Harangszó, 1915-1916
1916-03-05 / 34. szám
268. HARANGSZÓ. 1916. március 5. Egy reggel három orvos lép a kórterembe. Végig mennek az ágyak közt s megállnak Szabó János ágya előtt. Hosszasan vizsgálják, közben csöndesen beszélnek. Szemükről, arcukról komoly veszedelem közeledtét olvassa le Szabó János kutató tekintete. — Bizony itt semmise használ, — édes barátom, — mondja az arany- galléru orvos, a jobb lábát térdben le kell vágni. Mintha taglóval ütötték volna fejbe. Tágra nyílt szeme előtt tüzes karikák őrülten száguldó útjára rohan minden ágy és bútordarab. Egymást kergetve forognak az orvosok és sebesültek s az őrült hajszában, zúg, ropog, csattog minden, olyan rettenetes hangzavarban, hogy majd a lelke hasad belé. Utánna egyszerre halotti csend borul rá, mintha jeges zuhanyt öntenének rá. Érzi, hogy fut ki arcából minden csepp vér, talán még a szive is elsápad, olyan vértelenre halványodik. Homlokát kiveri a hideg verejték. Nem tud szólni, csak néz tágra nyitott szemmel, hosszan mereven. Az orvos megszánja, vállára teszi kezét. — Mindent megpróbáltam, de hiába. Csak ez a műtét mentheti meg. így egészen biztosan belepusztul, mig ha levesszük a lábát, megmentjük az életét. Nincs mit gondolkodni 1 Az élet többet ér, mint a láb. Élet nélkül a láb sem ér semmit, de láb nélkül is sokat ér az élet. Végre is, maga még fiatal, erős, szép szál ember, talál foglalkozást, lesz biztos kenyere, akad szép kis felesége... Szabó János csak néz mereven. Hallja a szavak döngését, de talán nem is érti az értelmüket. Csak mikor a feleséget emlegeti, csak akkor torzítja el arcát a benső fájdalom, félreforditja fejét s úgy látja, mintha a nagy kályha mögött Andrásfalva fákkal szegett széles utcája kanyarogna. Ott van Hajnal Ferenc, amott Balázs Péter háza, ott meg a düle- dező vityilló mellett büszkén húzódik a kőlábra épített zöld kerités s hivalkodva virít rajt a piros tulipán. A vityilló felől a magas ház felé éppen most baktat egy szegény, féllábu vitéz. Könyöklőn nézeget az ablaknál egy viruló, fiatal lány, s mikor odaérkezik a féllábu s fedetlen fővel megáll, hatost dob a kalapjába. Hatost kap, nem is szivet. Könyörado- mánnyal rázzák le, és nem fűzi karjába a karját s nem mondja szerelmes biztatással: — gyere, menjünk együtt I... Senkise tudja, mi törlénik a kályha mögött elrejtett faluban s Szabó János lelke mélyén. Hiszen olyan sok dolog van, mit csak a vérző szivü ember lát, s csak az vesz észre, aki megtépett lelkén keresztül néz bele a rettenetes, sivár semmiségbe. Az orvos csöndesen biztatja: —... éppen olyan boldog lesz, mint annak előtte. Hanem határoznia kell, mert minden magától függ. Joga van azt mondani: nem egyezem bele. De hát miért mondaná ki saját maga lelett a halálos Ítéletet ?. . . A kályha mögött változik a jelenés. Az ötödik akácfánál megy a féllábu, mikor éles sikoltás a nevét kiáltja. Hirtelen megfordul. Csapódik a rácsosajtó s pihegve fut valaki, ruhája fehér, akár az angyaloké. .. János, János!... Végigsimitja homlokát. Semmi, álom volt csak. Az orvos az ágyszélen ül, úgy folytatja (jaj, mit is mondott ezelőtt?): — úgy-e nehezen tud határozni?... Hát várjunk holnapig, gondolja addig meg. De el ne felejtse, hogy kettő között választhat: láb vagy élet. Az óramutató lassan cammog, mint a halálra fáradt vándor. Mikor egyik percről átugrik a másikra, mindig meg-megremeg, ha nem vigyázna igen nagyon, talán egyszer vissza felé ugorna. Finoman csipkézett, arany sárga kerekei nem engedik, folyton előre hajtják. Hanem az ő lelkében úgy látszik minden meghalt. Nem tud gondolkodni, a nagy kábultságon kívül semmitsem érez. Szárnyon száll a szomorú hir. Egymás után jönnek, vigasztalgatják, biztatják. De ő nem is tudja, ki ül mellette s mit beszél. Délelőtt levelet hoz a posta. Ilonka írja, hogy az édesanyja már jobban van. „Az éjszakák miatt se aggódjék, édes Jánosom. Éjjel is mellette vagyok s mellette maradok mind addig, mig újra meg nem erősödik. Sokat- sokat emlegetjük s még többet gondolunk magára. Szabó nénivel leg- szivesebben odarepülnénk magához, hogy láthatnánk. Ez azonban most egészen lehetetlen. Meg kell elégednünk azzal, hogy mindennapi imádságunkban kérünk magának, édes Jánosom, mielőbbi gyógyulást és boldog hazajövetelt.“ A szavak úgy hullnak lelkére, mint földgöröngy a sirüregbe eresztett koporsóra. Annál jobban vérez, minél melegebb. Annál sötétebb éjszakába taszit, minél ragyogóbb boldogság kapuját tárja fel. Érintetlenül viszik ki az ételt. Ha egy-egy szót kimond, szinte megijed saját hangjától, olyan idegenül, színtelenül hallja saját szavát. Szürkületbe hajlik a téli délután. Az utcáról felhangzik a dolguk után rohanó emberek lármája, kocsik dübörgése, villamosok csöngetése. Valahonnan messziről énekszó hallatszik, talán a mosogató lányok énekelnek. Egyszerre Tóth Ferkó komoly arcát látja, amint felemelt kézzel mondja: — lehajol még hozzád az Isten keze, biztosan lehajol 1... Eleinte keserű nevetésre torzul arca, de azután csöndesen átnyúl s az éjjeli szekrényről felveszi a kopott kis bibliát. Erőlteti a szemét, de az alkonyali szürkeség elnyeli a betűket: Elejti a könyvet, azután gépiesen mondogatja a bibliai veiseket. „Boldog ember az, aki kisértetet szenved . .. “ Háromszor is elmondja : „minekutánna megpróbáltatik, elveszi az élet koronáját.“ Hogy is van. mit is jelent ez a szó ? Élet-koronát kap a szenvedő, ha hű marad Istenhez. De ki marad hű a nagy megpróbáltatásban ? „Szenved-e valaki ti közietek ? imádkozzék“, mondja tovább az irás szavát. Összekulcsolja kezét s el kezd imádkozni. Egész lelkét beleönti könyörgésébe, úgy ostromolja az eget. Ne hagyj el istenem, adj erőt, ne hagyj el I Mutasd meg az utat, amin járnom kell!... Imádkozás közben elcsöndesedik lelke. Mintha világosság hullna a rettenetes sötétségre. Úgy érzi: megtalálja a helyes gondolatot. Nemi szabad elvetnie azt az életet, amit Isten megőrizett. Megmenti, megtartja, ha mindjárt levágják is a lábát. Szerelméről lemond, nem fogad el Ilonkától áldozatot. Ha még olyan rettenetes is ez a gondolat, meg kell tennie, mert ez a helyes dolog. Majd elköltözik Andrásfalváról, magával viszi az édesanyját s uj életet kezd. Az államtól kap valami nyugdíj félét, vesz rajt egy kis házat, egy kis telket, majd eldolgozgat azon, az anyja meg virágot ültet. Nem, ezt nem lehet I Hogyan járna féllábbal a süppedő szántáson ? Valami csöndes kenyérkereső munkát kell keresnie I Majd csak akad valami állás. Igen, igy lesz 1 Nem fél a küzdelemtől, a jó Isten majd megsegíti! Mikor késő este az ápolónő csöndesen odalépett ágyához, Szabó János csöndesen aludt. Reggel a főorvos kérdőleg megáll az ágy fejénél. — Na, édes barátom, mit határozott?
