Harangszó, 1915-1916
1916-02-27 / 33. szám
260. HARANGSZÖ. 1916. február 27. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizenötödik fejezet. A segitő kéz. Folyt. 32. Éjszaka alig aludt. Nem a mámoros dicsőség, hanem az aggodalom űzte el szeméről az álmot. Mióta édesanyja betegségét tudja, minden gondolatával nála van. Pedig gyerekkora óta mindig olyan átlátszó vékonynak látta, mint a hervadásba hajló sárga falevél. Nyitott szemekkel fekszik az alacsony fedezékben s egyszerre maga előtt látja kis szobájukat, az ágyon halovány arccal fekszik az anyja. Ágyfejnél csöndesen áll Ilonka s lassan önti kanálra az orvosságot. Biztosan úgy van I Ismeri Ilonka jó szívét, tudja, érzi, hogy nem lehet máskép. De vájjon milyen érzéssel van irántuk az apja, a büszke, dölyfös Farkas Gergely ? Eddig sohase aggódott e miatt. Azt gondolta, hogy míg hazakerül, valahogyan csak ellesz az édesanyja. Néha-néha megzörgeti a kis ablakot Ilonka, váratlanul rányitja az ajtót s ez elég a boldogság verőfényéből egy-két hétre. Betegnél egészen más. Annak állandó gondviselőre van szüksége. Nappali ápolóra, éjszakai virrasztóra. Fagyasztó hideg kéz markolja össze szívét, majdnem felkiált a fájdalomtól. Nem, Farkas Gergely ilyesmibe sohase egyeznék bele. De a legélénkebb képzelet se rajzolta eléje a teljes valóságot. Mikor Szabónét ágyba döntötte régi mellbaja, Ilonka naponkint átfutott hozzá. Ez volt reggelenként első dolga. Gyorsan rendbeszedte a szobát, elbeszélgetett Szabó nénivel, azután visza szaladt. Ebédet, vacsorát is maguktól vitt. Este egy kicsit elüldögélt az ágy mellett, azután megint visszasietett. De hiába igyekezett, hogy otthon minden rendben legyen, hiába rendezgetett a szobákban, hiába sürgölődött a konyhában, édesapja homlokáról nem tűnt el a setét felhő. Hideg tekintettel mérte végig leányát s szája mellé kemény, egyenes vonás húzódott. — Tulajdonképpen miért is jössz haza ? — mondta egyszer vállvono- gatva. Neked úgy se számit az édesjpád l... Könnybe borult Ilonka szeme s benső, meleg érzéstől megremegett a hangja. — Éppen úgy szeretem, édesapám, mint azelőtt, de miért ne szerethetném Szabó nénit is ? Gyermeki szeretetem miért ne férhetne össze ezzel a szeretettel ? Gergely úr arcát elfogja a pir. Csontos vállát hátrahuzza, azután megveri öklével az asztalt. — Mert nem fogadja be természetem azt a koldus ivadékot. Se az anyja, se a fia nem kell I. .. A könny végiggördült Ilonka hamvas arcán. Erőt vesz felindulásán s meg-megremegő hangon így szól: — Édesapám fo'ytonosan szeretet- lenségemért korhol s nem veszi észre, hogy mindennap a szívemet rugdossa. Hát miért követel tőlem olyasmit, aminek a szívem, a becsületérzésem egyformán ellent mond? Hát kicsoda becsülne engem a faluban, ha magára hagynám azt a szegény, egyedülvaló asszonyt, akinek a jó Istenen,.meg a fián kívül senki gyámola nmcsen ? Édesapám is mit várhatna tőlem öreg napjaira, ha most olyan könnyen cserben hagynám Szabó nénit, meg Jánost ?... Farkas Gergely lassanként beletörődött, sőt mikor egy este azzal futott át Ilonka, hogy éjszakára is oda át kell maradnia, mert Szabó nénit forró láz gyötri, abba is belenyugodott. Legalább is külsőleg. Az arca, tekintete, magaviseleté semmit se árult el, de szíve mélyén tovább tombolt az indulat. Ha a magábalét csöndes éjszakájában hirtelen meny- nyei sugár belévilágított volna Farkas Gergely leikébe, olyannak látta volna, mint a temetőt, melyben régi harag- társok leszegezetlen koporsói hevernek. Szabó János már elfelejti első gondolatát. Csöndesen fekszik a szalmán s lassan megrajzolja az otthon képét. Ilonka biztosan gondjába veszi az ő szegény, törődött anyját. Nem is lehet máskép! Aki egykor az apja sírját gyomlálgatta, s megbecsülte a a mindenki által sárba hurcolt, börtönviselt ember emlékét, az ne becsülné meg az élőt, azt a szelid nézésű, átlátszó kezű édesanyát ? Mindig többet foglalkozik az anyjával. Lassanként úgy betölti lelkét az édesanyja képe, hogy alig marad egyéb számára gondolata. Újra végigéli gyerek korát, a suhanc éveket, újra bemászkálja a sötét tekintetű fenyő-erdőt, a patak partot, azután szembeül anyjával s hallgatja csöndes intésü beszédét: — ugyan János, gyere velem 1... Hej, ha még egyszer újra kezdhetné, de máskép csinálná I... A fájdalom árnyékát is messze hessegetné az anyja leikétől. Hej, ha még egyszer haza kerülhetne, de máskép folytatná I... Hárman élnének a kis fészekben s szeretetük úgy ontaná életükre a világosságot és melegséget, mint tavaszi nap az életfakasztó verőfényt. Farkas Gergely nem is jut eszébe. Valószínűleg mégis négyen lehetnek lelkében, mert olyan áhitatos érzéssel imádkozik az édesanyjáért, mint ahogyan azok imádkoznak, kik Istennel egvütt élnek. Lassan mocorgó napok után, reggel hatkor megdördülnek hátuk mögött az ágyúk. Olyan felvillanyozott örömmel köszöntik a nagy harc előhírnökeit, mint a sötét börtön binncs-hozdozója Isten napvilágát. — Hallljátok, fiuk, kiált az egyik a gyors pergő tűz hallatára, már pereg a dob a katona banda játéka előtt, egyszerre belecsap a nagy dobos, s belefujnak a trombitások. Meglássátok roham lesz 1 Nyolc órakor fegyverben áll mindenki. A hátmÖRÖtti erdőtisztásra lassan aláereszkedik a tartalék sereg. Az ágyúzás mindig hevesebb. Dübörög a föld, megremeg a levegő. Fekete földtölcsérek zúgnag ég felé, azután rettenetes döngéssel földre robbannak. Sírva jajgat a gránát s a rettenetes hangversenybe szapora beszéddel belefelesel a gépfegyver. Kilenckor ledobáltatják a teljes felszerelést. Csak a puska, oldalfegyver, meg a tölténytáska marad rajtuk. Összenéznek. — Kemény dolognak készül, — súgják oda, — vagy célhoz érünk, vagy ott maradunk 1... Amint a fedezékben támaszkodnak, előhúzzák az imádságoskönyvet s csendesen olvasgatják. Néhányan levelet imák. talán az utolsó üzenetet, • talán az utolsó apai áldást, arcukon rajt borong a búcsuzás fájdalma s az Istenben bizó ember megnyugvása. Senkise szedi össze a sok kártyát. Lerakják a földre s nehezitékül követ tesznek rá. Az ellenségben is van annyi tisztesség, hogy tovább küldi azt az írást, melyen rajt gyöngyözik a lélek búcsúzó könnycseppje. Persze csak akkor, ha ő marad felül. Tízkor elhallgat az ágyúk bömbölő torka s megindulnak az emberek. A feketén gomolygó füst- és földtelhő- ben meghajolva kúsznak előre, időnként végignyu nak a földön, de a következő pillanatban ismét előtörnek. Néhány percig halotti csendben robog elő a sereg. Pihennek a fegyverek, az ajkak csöndre csukódnak. Egyszerre megindulnak a gépfegyverek, megdördü nek a puskák. Itt is, ott is orra bukik egy-egy vitéz, halálhürgés,
