Harangszó, 1915-1916
1916-02-06 / 30. szám
1916. február 6 HARANGSZŐ 235 Egyszer aztán — már csak néhány aranyszál bujkált akkor ágaim között — egy hirtelen támadt légvonat letépte rólam a csillagot is. Mire várjak még ? Óh, hozzátok a fejszét, vessetek a tűzre, nem vagyok én már karácsonyfa, csak egy elszáradt, kifosztott fenyőág vagyok! Reszte hópihén... Reszkele hópihen oércsillageh égne!?. Ulelsél lebban most sek reményes élei; fesle szép pirágek leriek le a léiben, Sok holtat lakar be az ég hélepi énei. Eeberul az éjjel. .. Az égen ragyogó, új csillagék égnek... friss sirek busilják a békés, nagy bércei. Ipesékérl zekegnak magyar nek, gyermekek, Színük nagy búja a szemükből úgy pereg. Alsirják a lelel... Yérsánes hépihe reszket a sireken. Széliénél küld könnyel sek szüle, ne, reken. Rriszlusnak keresztje áll némán az éjbe’ Ipékénnyet sédért a szél az Ur szemébe: Hétért sek reménye! . . . Relpaszky elene. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizennegyedik fejezet. A felemelt kéz. Folyt. 2#. Szabó János zsebét kinyomta az újszövetség és az imádságoskönyv. Nem dobhatta el, nem ajándékozhatta másnak, hiszen úgy örökölte Tóth Ferkótól, aki nemcsak jó barátja, hanem még hozzá életének a meg- mentője is volt. Már hát hogyan is válhatnék meg ettől a két könyvtől 1 De egyébként is, az utóbbi időben nem félt annyira a bibliától, meg a szent dolgok emlegetésétől. Lassanként megszokta, hogy a fedezékben lakók valósággal szomjuhoznak az örökélet beszéde után. Míg Tóth Ferkó élt, nap-nap után jöttek hozzá s egy fél órára, egy órára kölcsön kérték a könyvet. Megfigyelgette az arcokat s úgy vette észre, — talán nem is képzelődött, — hogy derül- tebb arccal hozzák vissza, mint a milyennel elvitték. Mintha egy láthatatlan kéz lenyúlt volna s lesimitotta volna a mély gond- barázdákat s a forrón szivárgó könnyeket. Néha azon is rajta kapta magát, hogy irigyelte ezeket az egyszerű, jó embereket. Egyszer már éppen annyira volt, hogy maga is kölcsön akarta kérni a könyvet. De azután utolsó pillanatban mégis csak visszatartotta egy büszke, rátartós érzés. Eh, gondolta magában, — a Tóth Ferkó is tudja, hogy az én természetem nem fogadja be az ilyesmit, Farkas Andris meg még otthonról is emlékszik rá, — mit gondolnának, ha hirtelen én is beállnék az istenesek táborába. Megelégedett azzal, hogy az egyik sarokból hallgatta a bibliai verseket, amiket Tóth Ferkó a többieknek felolvasott. Most azonban az övé volt mindkét könyv. Itt van a zsebében. Kinyomja a varrás melletti posztót, biztosan a szembejövő is észreveszi: ni csak, ennek a zugsführernek imádságoskönyv van a zsebében 1 De hát még nem olvasott belőle. Egyszer ugyan nagyon közel volt hozzá. Három hétig irás nélkül volt. Se az anyja, se Ilonka nem irt. Annak egészségéért aggódott, ennek szerelméért remegett. Valami rettene- netes keserűség szállt lelkére, olyan könnyfakasztó, ellágyító érzés, mint a szürke, nehéz takaróju őszi köd, mely gyöngyöt var sárga falevélre, sebhelyes, csupasz ágra s meglágyítja a buckós, göröngyös földdarabot. Terhére volt mindenki, fájt minden tekintet, minden szó. Azt hitte a régi orvosi recept használ: nagyot káromkodott s összeteremtézett néhány csillag nélküli vén embert. De az egyiknél, úgy látszik, túl keményre vette a hangját, mert egyszerre csak kicsordult könnye. És ő nem nevetett, nem toporzékolt mérgében, nem fenyegette meg kikötéssel a pityergő vén legényt, hanem odalépett hozzá, vállára tette a kezét s azt mondta: — ne haragudj pajtás! Nem akartalak bántani!... Körülnézett. Nem látta senkise. Az a szegény vén közlegény se sejtette, hogy mi történt akkor Szabó Jánossal. Hát egyszerűen az történt, hogy annak a közlegénynek a könnycsepjében meglátta Ilonka bánatos, fehér arcát. Talán azért is lépett eléje, de akkor már az arc eltűnt, csak a könny csillogott feléje. Ekkoriban egyszer már kézbe vette, hátha megnyugtatja az a csoda-könyv. De azután néhányan becsúsztak a fedezékbe s megint zsebben maradt a kis biblia. A többiek sokszor kölcsönkérték. Alig volt nap, hogy egyik-másik ne jött volna: — add ide egy pillanatra!... Vagy: — ugyan szakaszvezető úr, adja ide azt a két könyvet, hadd nyughassam egy kissé Isten ölében !.. . Egy barna képű székely fiú volt köztük, az mindennap ezzel a szóval kérte. Mikor visszahozta, mindig nagy hálálkodással köszön- gette. Egyik este, — csúnya emberpusztító nap volt éppen, — fáradtan húzódtak a fedezékbe. Egész nap kinn feküdtek a lövészárok előtti kis fedezékben s tűrték, ha lehetett, viszonozták az ellenség kellemetlenségeit. Éppen előbb váltották fel őket s fáradtan végignyúltak a szalmán mindannyian. — János, — mondja az egyik nagy hallgatás után, olvass valamit a kis bibliából. Szabó János megütődve emeli fel fejét. Hanem amint később visszagondolt, mintha nem is bosszankodást, hanem inkább valami rejtett örömöt érzett volna szívében. — Már miért olvasnék ?. .. — Hát először is, a te gerendádnál vagyon a világosság. Azután meg nálad vagyon a könyv. Harmadszor szakaszvezető lennél, vagy mi, illő dolog hogy gondoskodj lelki táplálásunkról. Végül és negyedszer: Te vagy szegény Tóth Ferkó pajtásunk örököse, hát csak ezért... így történt, hogy Szabó János egyet fordult a szalmán, jól nekiigazította a könyv fehér lapját a mécses viElmaradott az a község, ahol nincs fogyasztási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb háztartási és gazdasági cikkek a HANGYA boltokban kaphatók. A HANGYA italai hamisítatlanok és kitűnő minőségűek. Amelyik községben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX., Közraktár-utca 34. sz. (Saját székhazában.) 63 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövetkezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.
