Harangszó, 1915-1916

1916-02-06 / 30. szám

1916. február 6 HARANGSZŐ 235 Egyszer aztán — már csak né­hány aranyszál bujkált akkor ágaim között — egy hirtelen támadt lég­vonat letépte rólam a csillagot is. Mire várjak még ? Óh, hozzátok a fejszét, vessetek a tűzre, nem vagyok én már karácsonyfa, csak egy elszá­radt, kifosztott fenyőág vagyok! Reszte hópihén... Reszkele hópihen oércsillageh égne!?. Ulelsél lebban most sek reményes élei; fesle szép pirágek leriek le a léiben, Sok holtat lakar be az ég hélepi énei. Eeberul az éjjel. .. Az égen ragyogó, új csillagék égnek... friss sirek busilják a békés, nagy bércei. Ipesékérl zekegnak magyar nek, gyermekek, Színük nagy búja a szemükből úgy pereg. Alsirják a lelel... Yérsánes hépihe reszket a sireken. Széliénél küld könnyel sek szüle, ne, reken. Rriszlusnak keresztje áll némán az éjbe’ Ipékénnyet sédért a szél az Ur szemébe: Hétért sek reménye! . . . Relpaszky elene. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizennegyedik fejezet. A felemelt kéz. Folyt. 2#. Szabó János zsebét kinyomta az újszövetség és az imádságoskönyv. Nem dobhatta el, nem ajándékozhatta másnak, hiszen úgy örökölte Tóth Ferkótól, aki nemcsak jó barátja, hanem még hozzá életének a meg- mentője is volt. Már hát hogyan is válhatnék meg ettől a két könyvtől 1 De egyébként is, az utóbbi időben nem félt annyira a bibliától, meg a szent dolgok emlegetésétől. Lassan­ként megszokta, hogy a fedezékben lakók valósággal szomjuhoznak az örökélet beszéde után. Míg Tóth Ferkó élt, nap-nap után jöttek hozzá s egy fél órára, egy órára kölcsön kérték a könyvet. Megfigyelgette az arcokat s úgy vette észre, — talán nem is képzelődött, — hogy derül- tebb arccal hozzák vissza, mint a milyennel elvitték. Mintha egy látha­tatlan kéz lenyúlt volna s lesimitotta volna a mély gond- barázdákat s a forrón szivárgó könnyeket. Néha azon is rajta kapta magát, hogy irigyelte ezeket az egyszerű, jó em­bereket. Egyszer már éppen annyira volt, hogy maga is kölcsön akarta kérni a könyvet. De azután utolsó pillanatban mégis csak visszatartotta egy büszke, rátartós érzés. Eh, gon­dolta magában, — a Tóth Ferkó is tudja, hogy az én természetem nem fogadja be az ilyesmit, Farkas Andris meg még otthonról is emlékszik rá, — mit gondolnának, ha hirtelen én is beállnék az istenesek táborába. Megelégedett azzal, hogy az egyik sarokból hallgatta a bibliai verseket, amiket Tóth Ferkó a többieknek fel­olvasott. Most azonban az övé volt mindkét könyv. Itt van a zsebében. Kinyomja a varrás melletti posztót, biztosan a szembejövő is észreveszi: ni csak, ennek a zugsführernek imádságos­könyv van a zsebében 1 De hát még nem olvasott belőle. Egyszer ugyan nagyon közel volt hozzá. Három hétig irás nélkül volt. Se az anyja, se Ilonka nem irt. An­nak egészségéért aggódott, ennek szerelméért remegett. Valami rettene- netes keserűség szállt lelkére, olyan könnyfakasztó, ellágyító érzés, mint a szürke, nehéz takaróju őszi köd, mely gyöngyöt var sárga falevélre, sebhelyes, csupasz ágra s meglá­gyítja a buckós, göröngyös földdara­bot. Terhére volt mindenki, fájt minden tekintet, minden szó. Azt hitte a régi orvosi recept használ: nagyot károm­kodott s összeteremtézett néhány csillag nélküli vén embert. De az egyiknél, úgy látszik, túl keményre vette a hangját, mert egyszerre csak kicsordult könnye. És ő nem nevetett, nem toporzékolt mérgében, nem fe­nyegette meg kikötéssel a pityergő vén legényt, hanem odalépett hozzá, vállára tette a kezét s azt mondta: — ne haragudj pajtás! Nem akarta­lak bántani!... Körülnézett. Nem látta senkise. Az a szegény vén közlegény se sejtette, hogy mi történt akkor Szabó Jánossal. Hát egysze­rűen az történt, hogy annak a köz­legénynek a könnycsepjében meglátta Ilonka bánatos, fehér arcát. Talán azért is lépett eléje, de akkor már az arc eltűnt, csak a könny csillogott feléje. Ekkoriban egyszer már kézbe vette, hátha megnyugtatja az a csoda-könyv. De azután néhányan becsúsztak a fedezékbe s megint zsebben maradt a kis biblia. A többiek sokszor kölcsönkérték. Alig volt nap, hogy egyik-másik ne jött volna: — add ide egy pillanat­ra!... Vagy: — ugyan szakaszve­zető úr, adja ide azt a két könyvet, hadd nyughassam egy kissé Isten ölében !.. . Egy barna képű székely fiú volt köztük, az mindennap ezzel a szóval kérte. Mikor visszahozta, mindig nagy hálálkodással köszön- gette. Egyik este, — csúnya emberpusz­tító nap volt éppen, — fáradtan hú­zódtak a fedezékbe. Egész nap kinn feküdtek a lövészárok előtti kis fe­dezékben s tűrték, ha lehetett, viszo­nozták az ellenség kellemetlenségeit. Éppen előbb váltották fel őket s fáradtan végignyúltak a szalmán mindannyian. — János, — mondja az egyik nagy hallgatás után, olvass valamit a kis bibliából. Szabó János megütődve emeli fel fejét. Hanem amint később vissza­gondolt, mintha nem is bosszankodást, hanem inkább valami rejtett örömöt érzett volna szívében. — Már miért olvasnék ?. .. — Hát először is, a te gerendád­nál vagyon a világosság. Azután meg nálad vagyon a könyv. Harmadszor szakaszvezető lennél, vagy mi, illő dolog hogy gondoskodj lelki táplá­lásunkról. Végül és negyedszer: Te vagy szegény Tóth Ferkó pajtásunk örököse, hát csak ezért... így történt, hogy Szabó János egyet fordult a szalmán, jól nekiigazította a könyv fehér lapját a mécses vi­Elmaradott az a község, ahol nincs fogyasz­tási szövetkezet. A legjobb és legolcsóbb ház­tartási és gazdasági cikkek a HANGYA bol­tokban kaphatók. A HANGYA italai hamisí­tatlanok és kitűnő minőségűek. Amelyik község­ben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, forduljanak a mozgalom kezdői tanácsért a HANGYA a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és ér­tékesítő szövetkezetéhez Budapest, IX., Közraktár-utca 34. sz. (Saját székhazában.) 63 A HANGYA kötelékébe jelenleg 1278 szövet­kezet tartozik 60 millió K évi áruforgalommal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom