Harangszó, 1915-1916

1916-01-23 / 28. szám

218.

HARANGSZŐ.

1916. január 23.

Karácsony orosz földön.

Irta: Böjtös László ev. tábori lelkész.

Oroszország, 1916 január 2.

Erős havazással, hóvihar csapkodó szárnyain szállott le hozzánk karácsony estéje. S csodalatos mégis melegséget hozott; öröm s reménybe öltöztette lelkünket. Karácsonyfánk a nehéz sebesültek szobájában, a falu házszerü zsidótemplomában volt felállítva. Szegényes volt e karácsonyfa. A magunk által megtakarított dolgok voltak rajta. Napi cigaretta, szivar illetékünkből rakosgattunk félre; a közeli Luck városból gyertyákat, néhány csecse-becsét hozattunk s ezeket aggattuk rája. Mindegyikünk örömmel adta oda a magaet. Úgyhogy mégsem volt igazam, amikor azt mondottam: szegényes volt e karácsonyfa. Gazdag volt az. A szeretet tette azzá. Nem is nézte senkisem az ajándék mennyiségét, mert mindenki érezte az abból feléje áradó őszinte szeretetet. Ajkainkra vettük a jóságos Isten nevét, hogy itt a messze idegenben is megadta érnünk a karácsonyest boldogító örömét. A szobában köröskörül, összetákolt fa nyoszolyákon ott pihentek betegeink, középen pedig ott csillogott a karácsonyfa. Ez alá sereglettünk össze, amikor az est kibontotta sötét köntösét a véres világ felett. S amig gram- mofonunk egy szép karácsonyi éneket játszott, gondolataink szárnyra keltek. Elvándoroltak messze Júdeába, a kis Betlehem mezőire, ahol a pásztorok nyájaikat őrizvén a boldogító angyali üzenetet hallottak. Letelepedtek a betlehemi jászol-bölcső mellett, ahol egy ragyogó csillag kísérete mellett bölcsek, királyok is megjelentek. S mint azok, mi is leraktuk ott aranyunkat, tömjénünket és mirhánkat : szívünket és lelkünket. De nemcsak a régi bibliai korba, nemcsak a nagy messze múltba szálltak gondolataink, hanem a közeli múltba is. Abba a boldog időbe, amikor a mi ártatlan gyermeki arcunkra vetették fényüket a karácsonyfa ragyogó gyertyái, amikor olyan kibeszélhetetlen örömmel vártuk a karácsony estéjén ajándékokat hozó kis Jézust. Az a rövid félóra, melyet karácsonyfánk mellett töltöttünk, megadta azt az örömöt, mit Üdvözítőnk születése ébresztett a lelkekben. Karácsonyfánk pótolta a messze idegenben hiányzó édes otthon meleget. A karácsonyi örömöt nem semmisítheti meg sohasem emberi hatalom. Valamint karácsonyfánkat zöld díszétől nem foszthatja meg bármely zord vihar, a legfagyasztóbb tél sem; úgy a mi örömünket, reményünket a karácsonykor földreszállott isteni szeretetet sem teheti tönkre az életnek semmiféle vihara sem, legyen az bár nélkü özé- sekkel teljes, nemzetünk fájának virágzó ágait tördelő, hosszantartó háború.

Istennek ezt a boldogító örömét és reménytadó ajándékát köszöntük meg abban a hő fohászban, amelyet a felejthetetlen estén trónusa elé bocsátottunk. Istennek a megpróbáltatások sötét fellegein is keresztül súgárzó eme hozzánk való szeretetét vittük el Fazekas M. ref. lelkésztestvérrel a nagykanizsai 20. honvéd-gyalogezredben szolgáló evang. és ref. honvéde- inknek. A rajvonal mögött levő kis félszer épületbe gyűjtettük össze híveinket, számszerint mintegy kétszázat. Sohasem énekeltük tán oly dobogó szívvel: „Krisztus Urunknak áldott születésén“ kezdetű karácsonyi éneket, mint itt a messze idegenben a szellős szin alatt. S a „Jövel szentlélek Úristen“ dallamu énekkel soha annyira hivogatóan, annyira őszinte szívvel nem kértük a jó Istent:

„Gondviselő nagy Istenünk,

Bús szivünkkel hozzád jövünk I Könyörgésünk szavát halljad,

Fordítsd reánk nagy irgalmad Bús a lelkünk, bús a szivünk,

Veres, gyászos időt értünk;

Hozzád száll szívünk fohásza,

Téged kérünk egek királya:

Erős várunk ki vagy nekünk.*

A buzgó énekek után karácsony ünnepén hozzánk leszállt isteni sze- retetről beszéltem, amelyet kétszeresen éreznünk kell nekünk e borzalmas világháborúban, amikor minden pusztul, reng körülöttünk. A jó Isten mindenekre elégséges kegyelmére van szükségünk, hogy türelemmel, panasz nélkül hordozzuk a szenvedések keresztjét. Az édes otthonról itt nem lehet beszélni. Csak néhány szóval említettem a meleg családi tűzhelyet, amelyet immár a második karácsonykor kellett nélkülözni s nemcsak a gyermekekkel megáldott öreg honvé- deinknek, hanem fi atalgyermekszámba menő harcosaink szemeben is ott csillogott a meghatottság könnye. S amikor ünnepek után az édes otthon említésére a szemekben megjelenő ezek a könnyek eszembe jutottak, arra gondoltam, hogy a háborúban milyen naggyá, milyen hatalmassá nőtt annak az otthonnak a fája, amelyet békében sokan nem sokra be csültek. Ú^y érzem, hogy azok az őszinte könnyek megpecsételték az

otthonhoz való ragaszkodást. Akik -eddig is ott találták meg boldogsága kát, azokat még erősebb kötelék erősíti ahhoz, akik pedig kevésbe vették, azok visszamenekülnek hozzá, mert igazat adnak a költő szavainak; „Künn borong bár a magasban, itt örökké csillagos van!“

Az istentisztelet után úrvacsorával éltek híveink. Felemelő volt, amikor keményszívű harcosaink tisztjeikkel élükön alázatos lélekkel járultak a kegyelem asztalához, hogy onnét erőt, kitartást, tiszta szívet vigyenek a jövő 1916. esztendő ismét csak küzdelemteljes napjaira.

Az ellenség nem zavarta meg legszebb ünnepünk lefolyását. Tavaly nem ünnepelhettek a fronton lévő katonáink. Fegyverrel kezükben virrasztónak át karácsony éjszakáját Galíciában a Dunajec folyó partján; most imádságos kis könyveikkel összegyűlhettek Isten imádására Volhyniában a Kormin patak pariján. Karácsony ünnepen elmerengve, Istenhez szálló imáinkban megtaláltuk a hiányzó örömöt. A betlehemi jászolból útnak induló hit és szeretet fel- rázott bennünket a csüggedésből, új erőt ébresztett a lelkekben. A mindenható Isten kegyelmére támaszkodtunk a lefolyt, könnyekkel telesírt esztendőben, az ő nyugtató karjaiba hajtjuk fejünket az újesztendő küszöbén. Igaz ügyünket ő vitte diadalra; ő állítja meg a háború pusztító viharát s támasztja fel sírjából az eltemetett békét. Az újév hajnalán millió magyar szív várja — jóságos Istenünk — imája meghallgatását: „Hozz reá víg esztendőt I*

A láthatatlan kéz.

Elbeszélés. Irta : Kap! Béla.

Tizenhamardik fejezet.

Andris levelet irt.

Folyt. 27.

Farkas Tamás a vasárnapi járó-kelő, meg kapu előtt álldogáló embereket is majdnem hogy fellök'e, úgy sietett haza. Felesége ott állt a rácsos kis ajtóban s mivel már erősen szürkületbe hajlott az alkonyat, eresztéket formált a tenyeréből, úgy vigyázta elArehajolt testtel jön-e az ura. Végre meglátja. Már Tóthék poriája előtt jön sebes léptekkel s kezében meglóbál egy feher valamit. Fullad _ a hangja, de azért messziről kiáltja: — Irt!... Irt az Andris!... Kórházból irt I...