Harangszó, 1915-1916

1916-01-09 / 26. szám

1916. január 9.

HARANGSZÓ.

203.

— Igen, nagy uram, — válaszolja tisztességes köszöntés után Nagy

'i András, — hanem azután én csak lenn leszek, nagy uram meg fenn a magasságban.

— Hát a fáradtság, az semmi ? toldja a szót Farkas Gergely, s kendőjével végigtörli zuzmarás bajuszát, melynek végén kicsiny jégcsapokká fagyott a megkeményedett lehellet.

Nagy András megbiccenti okos, ősz fejét, azután rámutat a téli verőfényben ragyogó templomra s nyugodtan szembe nézve, csöndesen ennyit mond:

— Mindig nehéz odajutni, ahol az Istent imádják I

De azért mintha más értelem is csendülne szavából. Megérzi ezt Farkas Gergely uram is, sőt mintha kissé találva is érezné magát, azért csöndesebben hozzáfűzi:

— Fáradság nélkül nincsen emelkedés 1...

— Se lemondás nélkül. Boldogult apám szokta volt mondani, hogy a templom a gőgös embereknek nem erőt, hanem Ítéletet jelent.

— Honnan jön, András bácsi ?

— Ahova nagy uram jóformán indul, templom mellől, Isten közeléből.- Néhány özvegy, árva könnyét töröl- gettük a tisztelendő urunknál. Szóval — imádkoztunk.

— Én is odamegyek. Isten áldja I

— A jó Isten vezérelje nagy uramat, — mondja szelíden András bácsi, azután lassan megindul.

Míg a hátralévő útdarabkán végig kopog Farkas Gergely lába, mindegyre csak azon gondolkodik, vájjon nem leckéztette-e meg őt a falu szókimondó prófétája, az öreg Nagy András ? Bizony kitelik tőle, hogy nem respektál se vagyont, se származást, hanem megdorgálja még magát Farkas Gergely uramat is, ha nem talál elegendő istenes érzést az életében. Az a példálozgatás templomról, Ítéletről, vigasztalásról s a segítő munkáI val való imádkozásról, igen különösen hangzott.

Nem ok nélkül mondta mindezt András bácsi Farkas Gergelynek. Mert mi tagadás, bizony ő még most ■s, a régi, büszke, elbizakodott ember. Megmaradt régi önzésében s minden kicsiny és nagy eseményt a maga érdekéből bírál el. Ezeren sirhatnak, százan jajgathatnak, ha hozzá nem ér töl a háború pusztulásba döntő keze, hát nem törődik az egésszel. Mit bánja, hogy száz és száz falu, város romba dől, hogy néhány esztendő ember tavasza beletemetkezik

a halál fagyos hó takarójába, hogy egész sereg ember a motyolát cipelve, hajléktalanul menekül Galíciából s a Kárpátok hegyei közül és csak üszkös, felégetett házromokat hagy maga mögött ? Az ő háza, birtoka, magtára rendben van. Neki csak haszna lehet a háborúból. Lám, már eddig is milyen magasra szökkent mindennek az ára. Két tehenet eladott, meg jó néhány mázsa gabonát s ugyancsak szép összeg pénz csurdogált ládájába. Hozzátartozója, kivéve az Andris fiút, nincs a háborúban. Mégis csak jó, hogy az Isten lányt adott és nem fiút, lám, neki még ebben is kedvezett az Isten.

Végiggondolta néhányszor, hogy tulajdonképpen hogyan is alakulhat minden. Igazán semmi veszedelmet nem lát maga előtt. A föld háború után is föld marad, a ház is értékes lesz, termésre is lesz szükség. A nagy drágaság agyonnyom ugyan a faluban tiz, húsz családot, egy pár birtokocs- kát, meg házat biztosan elárvereznek, de hát neki az is jó. Mert van olyan gazdagodás is, hogy az embert nem a maga pénze, hanem a más elszegényedése emeli magasabbra.

Mikor azután a harctérről felrebbenik az a nagy-nagy fekete felhőnek látszó kánya sereg s csattoggó repüléssel megindul Magyarország felé, mikor Andrásfalva felett is tovazúg s itt is, ott is egy fekete tollat ráhullat a vékonyan füstölgő házakra, akkor még azt is számbavette, hogy melyik párthoz tartozott az elesett hős. Sajnálta a zsellért is, de azért még magának is be nem vallott gondolata mégis az volt: minél több marad meg a mienkből, annál erősebb lesz a pártunk. Szégyelte bevallani, pedig az őszinte gondolata igazán ez volt.

A szégyenkezést a templomban kezdte. Egyik vasárnap arról prédikált a tisztelendő úr, hogy a háború borzalmasságainak Krisztushoz kell vezetniők minket. „Jézus a mi békességünk s ő a két nemzetséget eggyé tette és a közbevetett falnak válaszát elrontotta (Ef. 2, 14.).“

Megjegyezte magának a bibliai szakaszt s otthon többször elolvasta. De azután megint csak összerázkódott : nem ! nem adom koldus kutyának a lányomat!... Én hát nem engedem, hogy közöttünk rombadől- jön a közbevetett fal I... Azért mégis csak mi maradunk az elsők, az erősek s megvédjük a tekintélyünket, meg az állásunkat mindvégig I Meg bizony I. . . (Folytatjuk.)

Karácsony a táborban és kórházakban.

Örömmel és lelki megnyugvással számolunk be arról, hogy Ünnepi üzenet c. füzetünket, melyet gyülekezeteink, nőegyleteink s egyes egyháztagjaink áldozatkészsége rendelkezésünkre bocsátott előre kidolgozott tervezet szerint szétosztottuk. A táborba tekintélyes számú példányokat küldöttünk. Nagy örömünkre a csász. és kir. evang. tábori lelkészi hivatal magára vállalta, hogy ezeket a füzeteket az összes tábori lelkészekhez továbbítja, így tehát azok a tábori lelkészek is kaptak füzeteket, kiknek címével mi nem rendelkezünk. A táborban lévő katonákon kívül gondoltunk a kórházakban szenvedő katonákra is. Küldtünk a nagyobb ausztriai kórházakba, így például Becsbe a nagy számú evang magyar katonák számára 1000 példányt küldöttünk. Az itthoni kórházakba is megfelelő számú példányt küldöttünk, mindenütt a lelkészek, vagy tábori lelkészek végezték a kiosztást.

Az ünnepi üzenetet mindenütt szeretettel fogadták s úgy a katonaság lelki vezetői, mint maga a katonaság hálás köszönetét küldi lelki jóltevői- nek. A sok köszönet közül kettőt ideiktatunk.

Tanbinger Rudolf csász. és kir. evang. tábori főlelkész ezt írja:

Az ünnepokozta munkaszaporulat folytán csak ma vagyok abban a a helyzetben, hogy Nagytiszteletü- ségednek a fenti lelkészet nevében valamint megajándékozott katona- hitsorsosaink nevében a legmélyebb köszönetemet s hálámat tolmácsoljam a vett karácsonyi és újévi üdvözletekért, melyeket f. hó 12 én (2100példány) és 20 án(1400péld.) vettem kézhez s melyeknek java részét kiküldöttem az Armee-Etap- penkomdók és Etappen-Gruppen- komdók evang. lelkészeihez az alárendelt lelkészekhez s ezek utján a hilsorsosokhoz való továbbítás céljából.

Egyben kérem, hogy a gyülekezeteknek, nőegyleteknek és egyes egyháztagoknak is, kik szívesen hozott áldozataikkal a katonáinknak oly annyira kedves adományt lehetővé tették, fenti lelkészet nevében mély hálámat jelenteni kegyeskedjék.

De hadd álljon itt egy másik, nekünk nagyon kedves lelki megnyilatkozás, melyet a lövészárokból küldött