Harangszó, 1915-1916
1915-11-21 / 19. szám
148. HARANGSZÓ. 1915. november 21. ú^y kiszélesedett a kis csoport, hogy három sorosan álltak egymás mögött. Arra jön a leányképü hadnagy s hallgatja egy ideig. — Ejnye csak, papja vagy te ezeknek az embereknek?... Honnan honnan se veszi a szót, Tóth Ferkó így felel: — Pappá lesz mindenki, aki a szentkönyvet magasra emeli kezében. — Jól van, öreg, csakhogy most nem papokra, hanem hősökre van szükség. Tóth Ferkónak megremeg a hangja. -— Hadnagy urnák jelentem, vitézül harcol, nyugodtan hal meg, akiben a Krisztus él. A hadnagy megcsóválja fejét. — Hát nem télsz a haláltól? — Az is Isten akaratja. — Hány gyereked van otthon? — Négyen kérnek kenyeret. — Még se félsz? — Csak az ember hal meg, az Isten életben marad. A hadnagy elkomolyodik, azután vállára teszi a kezét: — A jó Isten segítsen haza, öreg 1... Most pedig olvasd tovább a könyvet, ti meg csak hallgassátok!... Egyszer Tóth Ferkó megállítja Szabó Jánost. — Mondanék valamit. — No, rajta! — Visszaadnám a könyvet. — Minek aI... — Mivelhogy bánt a lelkiismeret. — Emiatt hát alhatsz nyugodtan. — Mégis visszaadnám. Tudom már betéve, meg---- meg hogy te is é lnél vele... — Csak tartsd meg, Ferkó. Nekem meg nem kell. Vagy add oda másnak !... Az fejét csóválja. — Nem lehet másnak. Ez a tied, neked adta a katonapap. Nem, nem is a katonapap, hanem, maga az Isten. — Én hát csak a papot láttam, az Istent nem láttam 1 — Mégis az adta, az a láthatatlan Isten, kinek segítő kezét azóta olyan sokszor láthattuk. Az imádságoskönyv Tóth Ferkó zsebében maradt. Az oroszok úgy látszik állandó tartózkodásra letelepedtek. Mindenféle apró megfigyelésből azt következtették a mieink, hogy kényelmes otthont készítettek maguknak. Holdvilágos estéken zene hangja szűrődik keresztül a két lövészárok közti távolságon s hol vidám ének, hol meg panaszos orosz nóta hangzik. Mikor elhallgatnak, akkor a magyar fiuk gyújtanak nótára. A lelkűk haza gondol, szívükben felújul minden édes, keserű emlék, szemük előtt megjelenik a kicsi hajlék, az asszony, a gyerekek, az imádságos könyvre hajoló édesanyák, édesapák, — úgy éneklik idegen földön, ellenséges puskák sivító torka előtt a meleg érzésű magyar népdalokat. Száll az ének. A lövészárok szűkös fala közül visszaverődve tör kifelé, azután beszállja a holdfénytől ezüstös mezőséget s elhalkulva beletemetkezik a fenyőerdő éjszakai csöndességébe. A szomszéd lövészárokban összehuzódva ülnek az emberek. A szót nem értik, de a hang szívből száll, szívhez száll, lassan szemük szögletéhez emelik kezüket s letörölnek egy kicsurranó könnycseppet. A két lövészároktól keletre, körül- belől egyforma messzeségre meritős kút van, egész eddig meglátszik magasra emelt kávája. Onnan hordtak jó magyar honvédeink vizet, míg az croszok meg nem érkeztek. Azóta bizony a kulacsba szerzett langyos vízzel nedvesítgetik ajkukat, még jó, ha az is van. Egyszer csak észreveszik, hogy egy orosz csúszik a kút felé. Barnás zöld zubbonyában lapulva hasal a zöld réten, mikor azután azt hiszi, hogy senkise látja, nagy sietve húzódik előre. Néhányan vállhoz kapják a puskát, de az őrmester leinti őket. Megérkezik a kúthoz, megmeri a kulacsot. A mieink kiáltoznak, integetnek. Észreveszi, hirtelen lebúvik. Félóra múlva mégis csak megindul. Feje félősen húzódik le, szinte látszik, hogyan keres fedezéket minden vakondtúrás mögött. Már egy jó darabot előre csúszik, puska még se dörren. Felemeli fejét, oldalt sandít, azután kissé bátrabban csúszik, néhol négykézláb igyekezik. Nem lő senkise. Végre feláll, úgy sétál be a lövészárokba. Éppen akkor jön a leányképü hadnagy szolgája, friss vizet keres. Három napja beteg a hadnagy úr, majd elég a teste, olyan nagy a láza. Mind csak azt súgja lázálmában: — vizet, Pista, vizet 1 — Majd én hozok, mondja csöndesen Tóth Ferkó, — s már indul is. Szabó János kedvetlenül ránt egyet a vállán. Mintha csorbát ütnének vitézi becsületén. Eleddig ő volt a legbátrabb, most meg ez a harcsa- bajszu rálicitál. Még csak nem is muszájból, csak úgy magaszántából. Mert a virtusnak is van fokozata. Más mikor szembekerül az ellenség- ' gél és viaskodik fegyverrel, ököllel, fogakkal, körömmel, bátor lesz a saját élete védelmétől, mert az ő bátorsága egyet jelent az életével. És megint más, mikor valaki nyakba csap néhány üres kulacsot s fegyver nélkül kilép a lövészárokból, hogy száz- és ezer ellenséges puskacső előtt egy kis sétát csináljon a kútig, meg vissza. Senkise kergeti, még csak nem is biztatja, mégis megy, hogy maroknyi hideg vizet hozzon egy lázálmas hadnagynak. Ó dáiról vizsgálja arcát, de az csöndesen, nyugodtan áll, mintha csak az őszi vetésről esnék szó. Karjára teszi kezét. — A merészség nem bátorság, — mondja. Tóth Ferkó nyugodtan szemébe néz. — Nem is azért, János, hanem mert nagy lázban rázkódik s nagyon kívánja. Kilép a lövészárokból s egyenes tartással megy. Az emberekben remeg a lélek. Olyan szívszorongva lesik, hogy elfelejtkeznek a lélekzetvételről. Ő meg nyugodtan megtölti a kulacsokat s nyugodtan visszalépeget. Az oroszok nézik, de nem lő sen- kisem. Ahogy lelép a lövészárokba, örömujjongással fogadják, száz kéz nyúl feléje, magukhoz húzzák, megölelik. De ő csöndesen fogadja ezt is, csak ennyit mond: — itt a víz! siess vele 1. . . Folytatjuk. Tanítók árváiért! Aki mostanában az újságok hasábjait olvasgatja, egy felemelő érzéssel gazdagodik minden napon. A magyar áldozatkészség olyan csudálatos erővel nyilatkozik meg, hogy tiszteletet kelt minden emberben. Ézek által a holtnak vélt számok által, hasábokat megtöltő névsorok által, az emberi jóságba vetett hit erősödik meg. Ebbe a nagy nemzeti áldozatkészségbe méltóan illeszkedik bele evang. népünk. Nincs az a segítő munka, amelytől megvonná segítő kezét, nincs az az égető seb, amelyre kötözőket, gyógyító irt ne nyújtana az irgalmasság kezével. De azért megnyugtat minket az is, hogy nap-nap után hull ajándék abba a perselybe is, melyet magasra emeltünk az Isten szent nevében s melybe harctéren elesett hős tanítóink árvái részére gyűjtjük a szeretet adományait. Végignézzük az adakozók névsorát s jóleső érzés tölti el szívünket. Száz koronás adománytól, tekintélyes ösz- szegü gyűjtéstől kezdve, egészen a
