Harangszó, 1915-1916

1915-10-17 / 14. szám

106.

HARANGSZÓ.

1915. október 17.

Vigyázz és imádkozz, hogy te magad, itthon keseregve, ne kerülj az eltűntek közé. Hogy te ne zárd el szivedet nagy bánatodban azok elől, akik munkásságodra, szeretetedre, óvó gondjaidra vannak utalva. Hogy mig ölbe rakott kézzel, megkövesült arccal, részvétlen érzülettel várod az eltűnt szeretted hírét, hogy idegenné ne válj környezetedben, házadban, gyülekezetedben. „Az“ kötelességének teljesítésében esett fogságba, halt meg, tűnt el; nehogy te kötelességeidnek elhanyagolása okán tűnj el; azoknak sorából, akik idehaza végzik a szeretetnek, irgalmasságnak, nemzetfenntartásnak áldott munkáját. Sokan szorulnak rád. Nézd, mennyi a nálad szerencsétlenebb; segíts rajtok! Lásd meg, mint szólít hazád, egyházad, családod új és uj tettekre. Emberek kellenek a gátra mindenütt, öregek, fiatalok, férfiak, gyermekek, asszonyok, valamennyien tehetnek és tesznek sokat. Állj közibök! Nem búfelejtőnek! Azért, hogy ne kerülj az eltűntek közé. Mert itthon is vannak eltűntek, akik elbújnak az élet elől, a szent és nagy áldozatok elől, félelemből, önzésből, keserűségből, kishitűségből. „Azok“ az eltűntek a jövőt szolgálják, ezek pedig a bennünket megfojtani akaró ellenségek szövetségesei, munkatársai, konok segítői. Vérző szivedet eltakarva, panaszaidat elfojtva, tündökölj a nemes munka hevében!

Isten dolga.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

Mélységes csönd honolt koromsötétséggel párosulva, a kis viskó szobájában. Az ősi, kopott falióra tizenegyet ütött. Erre megmozdult egy kis nyikorgással a kályha melletti ágy s óvatosan leszállt róla Szekér Ádám. Kabátját és kalapját kézbe véve, mezítláb, lábujj hegyen kiosont az udvarra. Magára hagyta a mélyen alvó Dorka asszonyt.

Ott kint fogott az öltözéshez. S oly sötétség volt ott is, hogy alig talált kezével a kabátja ujjába.

— Ép alkalmatos az idő... vágy mégsem egészen. Különben, ahogy vesszük, — morogta magában s a kertek alja felé vette útját.

Elment a harmadik szomszéd portájáig. Pár percig figyelt s hallgatózott a kerítéshez lapulva, mint a nyúl a barázdában. S aztán átvetette magát az alacsony sövénykerítésen.

Szép, kerek növésű barackfa alatt állt meg. Már nappal kiszemelte, azért tudta a nagy sötétség dacára is a többi közül kiválasztani. A törzs alsó ágába kapaszkodva, fölmászott rá s szedni kezdte a gyümölcsöt, melyet a derekára kötött nagy kék- festésü kötényébe rakott.

Lassan haladt a szedéssel, mért a sötétség miatt nem tudta megkülönböztetni a barackot a falevéltől. Úgy kellett tapogatóznia a gyümölcs után. A távolból égdörgésszerü moraj hallatszott, mintha csak föld alól jött volna a rémes hang. Szekér Ádám azonban nem rémült meg, sőt hirte- lenében ilyesmit gondolt magában:

— Hej, uram Istenem, ne csak dörögné, hanem pislantaná is egyet, hadd látnám, merre van a barack szebbje ?

Abban a pillanatban vakító tény lobbant föl a távo'ban s alulról hangzó irtózatos robaj és dördülés közt megrázkódott a föld és a gyarló emberi szív. A barackfa majdnem földig hajolt, tolvaját két ölnyire elhajítva magáról. Pár perc múlva megismétlődött a rémes földalatti moraj s megrázkódott ismét a föld, de azt már Szekér Ádám nem hallotta, nem érezte. Eszméletlenül feküdt a földön. A bal lábszárcsontja eltört. A jobb karja vállbán megiramodott.

Amikor eszmélethez tért, már mozdulni sem tudott a nagy fájdalomtól.

— Látod, látod, gonosz lábam, — vádolta először is a lábát, — addig- addig jártál gonosz utakon s másztál föl mások gyümölcsfáira, míg lám, egyszercsak megsokalta a jó Isten: maga rázott le róla...

— Hej, gonosz voltál te kéz is, ki hozzányúltál mindig a máséhoz, ellenben a dolgot elkerülted. Ugy-e most megbüntetett az Isten: mozdulni sem tudsz ?!... És te még bünösebb szem, ki mindig megláttad a másét. Ugy-e, most homályos előtted minden !... Hát te mindennél leggonoszabb fej... te-te, kutya te, — meg is kopogtatta a bal öklével — te kívántad meg mindig azt, amit nem lett volna szabad: a másét! Ugy-e, most zúgsz a hasogató fájdalomtól!. .. Kellett ez nektek !... De jól van ez. Bűnhődjenek a gonoszok. Tudja a jó Isten, mit csinál.

Reggelre kelve azon helyben találta Takács Béni, a kert gazdája.

— Mit keres itt kend, Szekér Ádám ?

— Jaj, jaj! Béni testvér, megvallom, hogy biz’ én gonosz, lopni jöttem a kertedbe. De meg is büntetett érte az Isten: saját maga rázott le engem a fádról.

•— Tyü, gaz tolvaj! most már tudom, ki lopkodta el a gyümölcsömet és egyéb jószágomat. Most hát kézre kerültél. De törvény-kézre is adlak. Bűnhődjél gonosz!

— Megbűnhödtem én már testvér, eléggé. Lábam eltört, tán még a karom is. Azt sem bírom mozdítani.

— Ugy-e, vén gonosz csont, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik !... Ki vele innét azonnal az én tisztességes portámról.

— Ha mozdulni tudnék, már úgysem találtál volna itt. Légy szíves inkább, izenj haza az asszonynak: jöjjön értem.

Negyedóra múlva megérkezett Dorka asszony egy saroglyás talicskával s vele együtt iött a Kukiné komaasszonya is. Hárman aztán (segített Takács Béni is) föltették Szekér Ádámot a talicskára. Dorka néni tolta, Kukiné pedig a saroglya szélét fogta, hogy föl ne boruljon a terhével a talicska.

Fölösleges is tán mondanom, hogy e teherszállítás közben Dorka asszony nyelve gyorsabban forgott, mint a rozoga talicskának nótára nyikorgó kereke.

— .. .Éppen nekem kellett ilyen csúfságot megérnem I... Ó, ó, teremtő Istenem! úgy is ennek a gonoszsága miatt mozgatták meg lábunk alatt a földet...

Folyt, folyt Dorka asszonyból a szóbeli mosdató s minden irányú kifakadás, mint a zuhatag, még akkor is, mikor Ádámot nagy nyögések közt leemelték a talicskáról s beszállították az ágyba. Sőt azután is alig múlt el olyan óra, hogy ki ne kapta volna belőle a részét az ágyban fekvő.

És Szekér Adámnak ez fájt, ez nyugtalanította legjobban, noha irtózatos fájdalmai is voltak... Mire való a sok haszontalan beszéd. Azzal már jóvá nem tehetnek semmit. Az Isten úgyis eléggé megbüntette őt. S ő megadással fogadja a reá mért büntetést sőt áldja érte a Mindenhatót, hogy megmutatta neki nyomorult féregnek, mily nagy az ő hatalma.

Az ügyetlen orvosa rosszul igazította össze törött lábát s azt csak akkor vette észre, mikor már összeforrt a csont. Már csak úgy lehetett volna segíteni a lábán, ha újra eltörték volna a csontot. De Szekér Ádám nem engedte.

— Hagyja csak, doktor úr, úgyi ahogy van. Isten adta, Isten el i9 törhette. De embernek nem engedem eltörni...