Harangszó, 1914-1915

1915-12-06 / 8. szám

60

HARANGSZÓ.

1914. december 6.

újabb dicséretet, a szülőknek újabb örömöt hozott. Gyermekükre csak jót, csak szépet mondott a tanító úr és mindenki. A legnagyobb örömöt mégis az a nap hozta, mikor az utolsó éven pünkösd ünnepén Pál társaival a szépen felvirágozott templomban az Úr oltára előtt megállóit, hogy a gyülekezet és jó szüleik előtt vallást tegyen Istenben vetett boldogító hitéről. Örömkönnyek csillogtak a szülők szemében, mikor gyermekük az egész gyülekezet szine előtt vallotta bátor, csengő hangon: mind életemben, mind halálomban nyereség nekem a Krisztus és: akár élek, akár halok, Jézusomhoz hű maradok.

Öröm volt nekik e bátor szavakat hallani. Arra gondoltak, hogy imádságuk, intő, buzdító szózatuk nem volt hiába való. Gyermekük arra az útra lépett, amelyen utitársa és segítője lesz az a Krisztus, aki megígérte, hogy övéivel marad mind a világ végezetéig.

Gyermekének ez az Istenfélő, szelíd lelke adott erőt az anyának arra, hogy az oldala mellől elbocsássa. Mert, amint az idő haladt folyton azon aggódott, mi vár gyermekére a házon kívül, idegen emberek között. Gondját viselik-e neki, vigyáznak-e rá, nem vezetik-e rossz emberek téves útra az ő gyermekét?

Ahányszor a jövő miatti aggodalomnak sötét felhője megjelent Feke- téné homlokán, a szerető férj mindig talált számára vigaszt. Ne félj, édes anyjuk, szokta mondani. Istennek kedves dolgot cselekszünk, ha gyermekünket az ő igéjének szolgálatára akarjuk nevelni. Aki benne bizik, az meg nem csalatkozik. Míg benne bízunk, nem csalódunk meg mi sem. Azért hagyjad az Urra minden utadat, bízzál ő benne és ő megcselekszi.

Folytatjuk.

Gyermek imája.

Gondviselő édes Atyám,

Tehozzád száll buzgó imám.

Hálát adok szívből Néked,

Hogy gyermeked őrződ véded.

Szent igédben megígérted,

Most is arra esdve kérlek,

Hogy javunkat Te munkáljad, Szüléimét védjed-áldjad,

Óvd meg őket bajtól, vésztől, Testi-lelki betegségtől.

Ez volt mindig imádságom,

Szívből jövő hő fohászom.

De ellened most sem vétek,

Mikor Tőled újat kérek:

Amióta elment apám,

Sokszor sír az édes anyám, Gyermekei vele sírunk,

Fájó szívvel imádkozunk :

Ne késs Uram, légy segítség, Nincsen kenyér, itt az ínség.

Jön karácsony.... nem lesz öröm, Ha dúl a vész s a vérözön,

Kis lakunkban elhagyottan,

Böjtöt ülünk szomorúan,

Esdve várjuk nagy követed, Harcszüntető békességed. Amen.

Molnár Gyula.

Szedik a pap borát.*)

Elbeszélés. Irta : Szalay Mihály.

Feltesznek két hordót szutyakos Tót Márton kocsijára, aki rövidszárú pipájából most is egykedvűen szutya- kol, felülnek a kurátorok, rávág Márton a vékonyhátú, vastaglábú deresekre és megindulnak a hegy felé.

Nem azért fogadják a kurátorok; évről-évre szutyakos Tót Mártont, mintha pipájának szortyogását gyönyörű muzsikának tartanák, vagy keserű füstjét túlságosan kívánnák, nem is, mintha a dereseken való kocsikázás különös parádé volna, hanem mivel ettől a jóravaló lélektől semmiféle egyházi járulékot beszedni nem lehet, legalább így szolgáltatnak le vele valamit. Ha felszólítják, hogy fizessen, csak egykedvűen szutyakol és a pipaszár mellett a keserű füsttel együtt ilyen szavakat ereget ki:

— Még az utolsó pakli dohánnyal meg a tegnapi literrel is tartozom a Mitetszik zsidónak. Pedig a zsidó előbbre való. Mert a zsidó mindig zsidó, de a pap csak pap.

— Mit akarsz evvel mondani ? — kérdik a kurátorok.

— Mit ? Hát mit mondanék ? Azt, ami a vélekedésem, hogy a zsidó könnyen perrel boldogítja az embert, a pap meg elvár jó reménységgel.

— Elég nem szép, hogy így visszaélsz a jóságával.

— Nem tudják azt, kurátor uramék. Esz kell ahhoz... Mert ha látná a pap, hogy tudok fizetni, megneheztelne rám, hogy azt a százötven forintot is meg nem adom, amit valami húsz esztendeje kölcsön kértem tőle. Pedig inkább szálljak sírba a magam tartozásával, mint más ember neheztelésével. Én se haragszom senkire, de nem is tudom ám más haragját se a lelkemre venni.

*) Mutató az 1915-ik évi Képes Luther Naptárból.

— Hát legalább az egyéb egyházi járulékokat megfizethetnéd!

— Meg ? Na, szép eklézsia, aki az én pénzem nélkül nem tud megélni. De a mienk megtud, mert eddig is megtudott. Van itt elég tisztességes ember, aki becsülettel megfizet. De ha már nálam nélkül nem tudnak boldogulni, hát borszedéskor egy napot szolgálhatok. A pincék körül szokott akadni egy kis dohány is, egykét pohár is. Az én jó dereseim meg mintha csak arra termettek volna: nem kell félni, hogy megállás közben eliramodjanak.

A papnak minden gyónó után egy liter bor jár, tehát semmi sem természetesebb, mint hogy csak mustot kap. Ha néha szól érte, szépen megnyugtatják :

— Lássa, Tisztelendő uram, az Isten se ád egyenesen bort, hanem mustot, abból lesz aztán bor.

— Csakhogy sokszor igen gyönge, amit összeszednek, alig van borize.

— Ó, Tisztelendő uram, nem való a papnak mérges bor, mert megakadnának rajt a népek, ha megártana neki.

— Hát akkor jó volna, ha pénzben megváltanák...

Ez már egyszer indítványképpen is fölmerült a gyűlésen, de jóformán csak a kurátorok pártolták, azok is csak azért, hogy a borszedéstől megszabaduljanak. A többiek különféle okokat hoztak fel ellene:

— Eddig is így volt, jó volt. Kár volna az eklézsiát egészen felforgatni. Mindig azt tanultuk : ne tagadjuk meg az ősöket. Ragaszkodjunk hát nemes példájukhoz. A kurátorok ne keressék mindig a maguk könnyebbségét. Nem azért tiszteltük meg őket a hivatallal. Szutyakos Tót Mártonnal is mit csináljunk ? Egészen felmentsük minden alól ? így legalább leszolgál valamit.

Lehettek, akik ilyenformát is gondoltak magukban: csak maradjon minden a régiben, mert a pénzt nem lehet mással keverni, — de ezt nem hozták fel, még a szomszédjuknak sem súgták meg, pedig talán az is épen arra gondolt.

Az öreg Csák Lőrinc csupa jóakaratból szólt az indítvány ellen.

— Nem tartanám Tisztelendő urra nézve hasznosnak a bor megváltását. Nagyon megkárosodnék. A pénzből csak annyi gyűlne be, amennyi jár; de a mustot minden jóravaló ember illendően megszerezve adja. Entölern csak két liter járna, de mindig legalább háromra valót adtam. Sohasem