Harangszó, 1914-1915

1915-11-29 / 7. szám

52

HARANGSZÓ.

1914. november 29.

elkéstek és csakugyan nem kapnak az örökségből semmit ?

Végre odaértek a gazdag rokon házához.

— Jó napot adjon az Isten, kedves bátyám, mi is megjöttünk.

— Jó este is megjárná már János fiam, feleli az öreg.

— Igaz biz’ az, egy kicsit megkéstünk ebben a nagy dologidőben, mentegeti magát Világi.

— Nem kicsit késtetek ti meg, fiaim, hanem egészen.

— Mit, csak nem történt meg az osztozkodás nélkülünk ? hüledezett János gazda.

— Meg biz’ az fiam, megtörtént. Mind megkapta, ami után járt. Számítottam rád is, de hát nem jöttél.

Világi Jánossal forogni kezdett a világ. Siránkozó hangon mondotta: De édes bátyám, úgy-e csak tréfál velem. Hiszen tudhatta, hogy én is számot tartok az örökségre. Nem azért maradtam el, mert lemondtam róla, hanem mert útközben fönnakadtam. Látja, nézze, pénzt találtam. Krajcáronként, hatosonként, forintonként egész zsebre valót. Nem hagyhattam ott, mikor úgy kínálkozott.

— Fiam, a kapzsiságod vert meg. Krajcárokon most százakat vesztettél. Tudtad, hogy ma osztozkodás lesz. Mégis elmaradtál, mert a kapzsiságod tőrbe csalt. Valaki félre vezetett. Jól ismert, aki tette. Ma reggel itt járt Fekete Péter. Tudom, hogy ellenséged. Mikor a sok rokont itt látta, bekiáltotta a kapun: Hat Világi János itt van-e már ? Nincsen, felelte valaki. Nohát nem is lesz, mondotta nagy nevetve Fekete Péter és elment befelé. Ez ejtett meg tréfából és irigységből. Viseld a sorsodat fiam, a magad telhetetlensége ütött el a soktól, mert a kevés hálójába csalt.

Csak úgy tántorgott a portáról kifelé Világi János. Mikor az utcára ért, a sarokról a Fekete Péter arcát látta feléje vigyorogni.

— Talán az örökséget viszi kend a tarisznyában ? Kiáltotta neki oda messziről!

Világi Jánost elfutotta a méreg. Fogta, belemarkolt a nagy kínnal összekeresgélt drága pénzbe és marékkai vágta Fekete Péter után. De az már akkor nagy nevetve tovább ment.

Világi János pedig szégyenkezve és bánkódva szótalanul ballagott az esti szürkületben hazafelé.

* *

*

Mikor ezt a történetet meghallottam, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy

Világi János — maga az ember. Azzal is tudatta jó előre a kegyelemből kifogyhatatlan Isten, hogy nagy örökséget tartogat a számára s az ő nevének dicsőséges nagy napján szét fogja azt osztogatni. Mit sem köt ki érte mást, csak azt, hogy az ember számítson rá, el ne feledje, járjon utána, személyesen kérje azt. De a világi gyönyörűségek haszonhajhászat, a garasoskodó kapzsiság feledteti a nagyobb célt, a szentebb örökséget. A leggyengébb oldalán támadja, a legnagyobb gyarlóságánál fogva ejti el a gazdag örökségtől az embert.

Az ut, amelyen az örökség után kell járnunk maga az élet. Indulataink, vágyaink, múló örömeink szere- tete sohase térítsen le mellék utakra, hanem csak tartsuk szem előtt az egyetlen főcélt: a mennyei örökséget.

A mi nevünk.

Irta: Balikó Lajos.

(Folytatás.)

A harmadik név az ág. hitv. evangélikus nevezet. Ez a név két részből áll s ennek megfelelően két igazságot tartalmaz. Az egyik igazság, hogy mi evangélikusok, vagyis olyan keresztyének vagyunk, kik hitük igazságait az Istennek kijelentéséből az evangéli- omból merítik s kik élet dolgában az evangéliomhoz szabják magukat. A másik igazság arra utal, hogy az evan- géliom tartalmát olyan értelemben fogjuk fel, ahogyan azt az ágostai hitvallás megállapítja. Hitünk forrása s életünk zsinórmértéke az evangéliom s csak az evangéliont. Mivel azonban az evangéliom a hitigazságokat nagy terjedelemben foglalja magában, azért szükséges, hogy annak főtartalma röviden s áttekinthetően is összefoglaltassék.

Ez történik meg az ágostai hitvallásban, amely tehát hitvallás, vagyis olyan irat, amelyben az egyház hitéről tesz vallomást. Az evangéliom egyházához tartozók először a német- országi Augsburg, magyarosan Ágosta városában tettek vallást hitükről. Itt olvasták fel azon iratot, melyet aztán ágostai hitvallásnak neveztek el. V. Károly császár ugyanis felszólította az újítókat, valamint a régi hiten levőket is, hogy hitük főtartalmát foglalják össze röviden s az Augsburgban, 1530-ban tartandó birodalmi gyűlésen mutassák be. A római egyház hívei e felszólításnak nem tettek eleget. A reformációhoz tartozó rendek megfogadták a császár rendelkezését s közülök többen készítettek hitvallást. Mikor azonban a Melanchton által készítettek s Luther által is jóváhagyott hitvallást megismerték, a többit elejtették, ehhez csatlakoztak s ezt az iratot olvasták fel a gyűlésen. Mivel pedig a ref. hívei később is ezt az iratot tekintették hitük summájának, azért a ref. híveit 1530 óta az ágostai hitvalláshoz csatlakozottaknak vagy ágostai hitvallásuaknak nevezik.

Használatos a név manapság is s tulajdonképen ez a mi hivatalos nevünk. Ha vallási hovatartozandósá- gunkról kell számot adnunk, nem az előbb említett két nevet használjuk, hanem a harmadikat: ágostai hitvallású evangélikus keresztyéneknek nevezzük magunkat. Utal bennünket e név arra, hogy mik vagyunk s minek kell lennünk. Evangélikusok vagyunk, vagyis olyan emberek, kik az evangéliumból merítjük lelkünk táplálékát s kik életünkben az evangéliomhoz ragaszkodunk; és ágostai hitvallásuak vagyunk, vagyis olyan keresztyének, kik az ágostai birodalmi gyűlésen felolvasott hitvallásban látjuk hitünk főtartalmát s akik ezen hitről bátran vallást is tesznek. Amiről hitbeli elődeink az augsburgi gyűlésen a császár f és rendek előtt vallást tettek, azt mi sem rejtegetjük, hanem azt bárhol és bárki előtt valljuk is.

Az ágostai hitvallású evangélikus név tehát kifejezi azt, hogy mi nem kerüljük a világosságot, tudván azt, hogy a mi hitünk jó s kiállja a világosságot, sőt éppen a világosságban tündököl teljes szépségében. Olyan a mi hitünk, mint a drágakő, világosságot áraszt s a világosságban ragyog.

Ez az erő azonban csak akkor lesz nyilvánvaló, ha mi kifejtjük és érvényesítjük. Tartozunk tehát azzal, hogy hitünket megbizonyítsuk. Tartozunk ezzel önmagunknak, felebarátainknak a mi Urunknak, önmagunknak, mert a mi érdekünkben áll, hogy bennün- ;

két embertársaink igazán megismerjenek s valódi értékünk szerint becsüljenek, de tartozunk ezzel embertársainknak is, hogy az igazságot ők is megismerjék, megszeressék s elsajátítsák. Végül tartozunk ezzel a mi Urunknak is, mert kötelességünk az ő nevének hirdetése, megdicsőitése, valamint az üdvözítő evangéliomának terjesztése.

Kérdés azonban, vájjon teljesítjük-e mi ezt a kötelességet, melyet nevünk, ' kiváltképen az evangélikus név, tőlünk megkövetel ? Ebben a tekintetben azt