Harangszó, 1914-1915
1915-05-30 / 29. szám
228. HARANGSZÓ. 1915. máius 30. Pólyák viskóhoz vezetnek. Az is két szobácska. Az egyikben kemence, a másikban szalma a földön. Takaró nincs. Látcsövemet, revolveremet feL akasztják, mellette kardom... Fáradt vagyok... Ketten vigyáznak rám. Nem tudom hány óra van. .. Nincs órám... Alkonyodik. Hozzák a vacsorát. Egy csajka valami meleg gúlyásszerű. .. Fél kenyér melléje s egy kulacs viz. Hordóformáju orosz kulacs... Elalszom... Reggel a kutnál mo- sakodhatom. Törülközőm a levegő. Reggeli nincs. Ha ki akarok a szobából menni, csak megbököm az őrt. Mosolyog. Elenged. De a házon túl nem mehetek. Délben ugyanaz az étel, mint este. Alázatos, széles karmozdulattal kínálja, aki hozza. Egész nap a padlón fekszem s a padmalyt nézem. Az őröket váltogatják. Nem tudom, mi unalmasabb ? őrnek lenni, vagy fogolynak... A vacsora ugyanaz, mint az ebéd. Ehhez egy napra fél kenyér és kulacs viz... így múlik el három nap... * Lehet, hogy ünnepük volt az oroszoknak ; nem tudom. Ebéd után egy lengyel zsidó jön be hozzám és mosolyog. —- A zászlós urat kéretik I — Mi az ? Engem kérnek ? — Igen. Az alezredes úr. Van pezsgő is. Elvezetnek az épületbe, a hol kihallgattak. Az urak együtt ülnek, vidám nevetés, füst. Behütött pezsgő. Az alezredes elém jön, kezet nyújt, — Üljön le, zászlós úr... Vonakodom... Állok.. . Szótalan vagyok.. . — No... nicht böse sein... Semmi harag — mondja az alezredes. .. nem vagyunk mi ellenségek... Ne érezze magat annak... Poharat! Egy szolga poharat tett elém. Ennivalóval is megkínáltak. De nem ettem. A pezsgőnek mégsem tudtam ellentállni... Lembergből hozták... Ittunk... Az alezredes megveregette a vállam. .. — Jó katona!... Vitéz katonák I — motyogta franciául, németül... Jó katonák... Sokkal jobban verekednek, sokkal bátrabbak, mint a japánok.. . sokkal jobbak, mint a japánok... — Egy félóra múlva távozásra jelentkeztem. Újra megveregette a vállam és kezet adott... Visszafelé menet az altiszt, a ki vezetett, megkínált cigarettával. Minden változatosság nélkül elmúlott újabb hét nap. Mindig azt vártam, hogy tovább visznek, de senki se törődött velem. Körülbelül sejtettem, hogy két lovasbrigád állomásozik itt. Doni kozákok és testőrök. Egy reggel nagy élénkséget nyüzsgést, mozgást tapasztaltam, de azután minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Gulyáskotyvalék, kenyér, viz, — szalma. Este kiakarok menni a szobából. A küszöb előtt mind a két őr alszik. Észre se vettem s az egyiket megböktem, mint rendesen. Horkolt. Éppen úgy a másik. Egy pillanattal azelőtt még eszembe se volt, hogy megszökjem. És most valami ellenállhatatlan erő kényszerített rá. A falon ott lógott, a hogy tiz nap előtt felakasztották, a gukkerem, revolverem és kardom. A kardom otthagytam; nem kell, csak akadály. A látcsövem, revolverem felcsatolom és megyek. Neki a sötétnek. Vagy két kilométerre senkivel se találkozom... De ott. .. egy bucka mögött... Az őr. .. Alattam ágak recsegnek. . . Feláll, fegyverét lövésre a hóna alá vágja.. . Én már a földön fekszem. . . Körülnéz, semmit se lát... Leül, fegyverét csövével két tenyere közé fogja, rátámaszkodik s fütyül.., Szomorú, csendes nótát, talán valahonnan a Volga mellől... mindegy, mi lesz, — most meg kell szöknöm. Mögéje csuszok.. . Nem veszi észre... Fütyörész... A szívem fáj... De mit tegyek ?... Lőni nem akarok... Revolverem agyával nyakszirtjére sújtok, lefordul, elterül... Futásnak eredek bele a sötétbe. .. Utánam egy pár lövés... Futok tovább... Elbotlom. Gödörbe zuhanok. . . Trágyagödör ... Meghúzódom... Beborítom magam a trágyával, csak épen lélekzeni tudok és nézni... így múlt el az éj... Hajnalban messziről ágyuszó és puskaropogás... Mellettem vagy két szotnya orosz lovas ütegeit visszafelé ... Meglehetős rendben. Egész jól megfigyelhettem őket... Azután néhány hátvéd... Majd csend... És két óra múlva jöttek a mieink... Piszkosan, úgy ahogy voltam, jelentkeztem ... Miért fizetek elő a Harangszóra? mert épít, tanít, szórakoztat, olyan olcsó, hogy a legszegényebb is elbírja. Ä hadakozó nagyhatalmak. Irta: Kapi Béla. I. Olaszország. A hadakozó nagyhatalmakat ismertetjük az ezután megjelenő cikksorozatban. Nemcsak azért tartjuk ezt a kérdést a tárgyalásra érdemesnek, mert idegen népek megismerése mindig gazdagítja lelkünket, megnyirbálja nemzeti elfogultságunkat, Ítéletünket mélyíti, látókörünket bővíti, hanem egyszersmind azért is, mert ebben az esetben határozott fényt vet arra a mélyen elrejtett kohóra, melyben süs- törögve forrott a világháború rettenetes, pusztító lávaszerü folyama, mely égetve, perzselve bejárja immár egész Európát, sőt Ázsia, Amerika földjét is veszélyezteti. A hadban álló nagyhatalmak fejlődése, története, nemzeti törekvése sok olyan adatot tartalmaz, mely megérteti velünk, hogy tulajdonképpen miért keletkezett ez a rettenetes világháború. Ismertetésünket Olaszországgal kezd jük. Gyerek a nagyhatalmak között. Nem régen született meg. öreg emberek emlékezhetnek rá, mikor I. Viktor Emánuel fejére tette az olasz koronát. A nagyhatalmak közé a franciák barátsága segítette be az olaszokat. Nagyhatalmi állását szövetségesei győzelmének köszönhette. Diadala a pápa világi uralmának megtörésével jelentett egyet. Rómát csak úgy tehette az egységes Olaszország fővárosává, hogy megsemmisítette a pápa világi uralmát. De ezután csakhamar nagy csalódás érte az olaszokat. Nemzeti álmuk volt, hogy Tuniszt a magukénak mondhassák. Évtizedek óta erre törekedtek. Ebben a földdarabban látták azt a területet, melyben folyton szaporodó népességüket szétoszthatják, iparuknak, kereskedelmüknek, gazdasági érvényesülésüknek érvényesítést szerezhetnek. Ebből az álmukból a franciák ábrándították ki az olaszokat, kik 1881-ben, egy szép napon birtokukba vették Tuniszt. Az olaszoknak koppant az álluk. A nagy csalódás, a nemzeti álmodozásból való kiábrándulás, de egyszersmind a helyzet helyes felismerése ekkor Olaszországot az osztrák és magyar monarchia és Németország szövetségébe hozta. Olaszország helyzete nem volt valami rózsás. Gazdasági helyzete nyomasztó. Államadóssága nagy. Egy emberre 345 kor. adósság kerül. Földje helyenként bőségesen termő, de sok
