Harangszó, 1914-1915
1915-04-04 / 22. szám
172. HARANGSZÓ. 1915. április 4. Azzal csittítgatták: Hazajön majd őszkor, Szüreti időre Vagy lombhullatáskor. Elmúlt az, a tél is Isten kegyelméből, Mégis könnyek hullnak Jó anyám szeméből Mert kit hazavártunk: Se ősszel, se télen Nem köszöntött reánk Nyájas szép beszéddel. Ám múlnak a napok Tavasz is lett végre, Reménylő szemekkel Tekintünk az égre. Isten 1 ki megóvtad Eddig életünket, Küldj alá vigaszt és Óvj tovább bennünket. Küldj békegalainbot Szerte a világra, Csatazajt némitson Szárnya suhogása. Kikelet tündére Hints egy-két virágot Azok sírjára is, Kiket már nem látok. Most, hogy ím megértük Tavasz pirkadását, — Szomorú az igaz, §oh’ se láttam mását. — ■ Ám az Isten kegye Virágot ád megint, Remélni és bízni Újra kezdünk itt mind. Remélni és bízni! Uram 1 tégy hát csodát, Legyőzni segíts meg Vad rácot és muszkát, Vitéz katonáink Győztesen jöjjenek, Ibolyacsokorral Várják a hű szivek. Sárkány Kálmánná. A kÍ8 falopók. Angolból fordította: Farkas Mihályné. I. Ködös, fagyos decemberi reggel volt, alig akart már megvirradni. Két ágrólszakadt kis fiú kapaszkodott fölfelé a lejtős utón, mely a falucskából a kiterjedt erdő felé vezetett. A hó csikorgott lábuk alatt, a lomblyavesztett fák kísértetiesen mere- deztek feléjük. De azért a két kis gyerek — Jóskának hívták a nagyobbikat, Gábor névre hallgatott a kisebbik — vitézül törtetett előre, pedig lyukas csizmájuk ugyancsak rosszul védelmezte a meg- tagyás ellen lábukat. Ócska ködmön, zsákszövetből varrt foltos nadrág, vedlett bőrsipka egészíték ki fogyatékos öltözetüket. Már jó előre haladtak az erdőben, mikor egy tisztásra értek, ahol több ut keresztezte egymást. — Itt elváljunk — szólt Jóska. — Te jobbra indulj Gábor, én balra megyek. Ami száraz ágat útközben találunk, azt mind fölszedjük. Nesze, ez a kötél, ezzel összekötheted. — Majd meglátod, milyen nagy rőzsét kötök ! — fogadkozott a kisebbik. — Jó lesz bizony! Aztán majd húzd meg magad a galagonya bokor tövében, tudod, jobbra a villámsújtotta tölgyfától, ott majd reád találok. Nem sok időt vesztegettek a búcsu- zással, sietve távoztak különböző irányban, s nem telt bele egy óra se, már súlyos rőzse-köteg alatt gör- nyedezve találkoztak a megbeszélt helyen. — No, most csak siessünk ám hazafelé — szólt Jóska, míg leheletével igyekezett melengetni dermedt kis kezét, — szegény anyánk mit szenvedhet a hideg szobában. — Csoda, hogy meg nem fagytunk az éjjel is 1 A vihar besüvöltött kunyhónk repedezett falán és láttad-e, hogy a vacokban ahol aludtunk, hó födte a szalmát. — Ej, kis zsiványok ! Megcsíptelek hát újra benneteket I — ordított rájuk váratlanul egy durva hang, s egy nagy cserfa mögül csak elibük toppan ám egy marcona tekintetű, óriási férfi alak. Vadászkés az övében, puska a vállán. A kerülő volt. A két gyermek földre ejti terhét, és rémülten borult a szigorú ember lábaihoz. — Hitvány kis naplopók — ordított az reájuk, — most már másodszor kaplak rajta'benneteket! De most majd móresre tanítlak 1 — Bocsásson meg még az egyszer, Tamás bácsi — rimánkodtak zokogva. — Ki adott nektek engedelmet arra, hogy a gróf úr fáját elhordjátok ? No, majd ráemlékeztek 1 — De hisz csak a száraz galyakat szedegettük össze. Ha otthagyják a földön a csalit közt, az úgyis elpor- had, és nem veszi hasznát senkise 1 — Mi közöd hozzá ? 1 Vegyétek föl a batyutokat. Jó, hogy van zsineg nálam, összekötöm a kezeteket, mert a tolvajokat így szokás kísérni. És most — előre! — Jaj, jaj nekünk I Hová hajt bennünket Tamás bácsi ? 1 — Szép kérdés 1 Hát a börtönbe! — A börtönbe ? I Az Isten szerelmére, ne tegye ezt velünk! — De megteszem, engemugyse 1 Énvelem többet nem packáztok! — Óh, hisz az édesanyánk meghal fáztában 1 Mi vagyunk csak a gondviselői. Ha minket becsukat, el kell pusztulnia I — Azzal én nem törődöm. — Hogy nem tud megsajnálni bennünket ! Nem. hiába hívják magát „kőszívű Tamásinak — tört ki Jóskából az elkeseredés. — Mit bánom én azt ? 1 Megteszem a kötelességemet, és fütyülök az emberek véleményére 1 — Ide hallgasson Tamás bácsi — ravaszkodott Jóska — én sokkal nagyobb és erősebb vagyok mint az öcsém, ennélfogva több fát is szedtem nálánál, tehát sokkalta bűnösebb is vagyok. Büntessen meg tehát enge- met mindkettőnk helyett, Gábort pedig bocsássa szabadon! — A világért se 1 — tiltakozott a kisebbik fiú — engemet vigyen inkább a börtönbe. Jóskának több hasznát veheti az édesanyánk I — Csönd legyen 1 Nem szükség vetélkednetek, mindkettőtöket bekísérlek 1 Fél jobb 1 Előre! És elindultak csakugyan. Különös látvány volt, elül a két síró kis gyerek, mögöttük a fegyveres, marcona férfi. Mikor a kastély közelébe értek, Gábornak egy mentő gondolat ötlött az eszébe. — Minekelőtte becsukatna, kísérjen a gróf úr elébe Tamás bácsi 1 — Éppen ott jön. Megszólíthatod, ha van hozzá bátorságod. És csakugyan, a gyaloguton a kastély ura közeledett feléjük, amint reggeli sétáján éppen erre tévedt. Ósz- haju, előkelő külsejű öreg úr volt, kék szemének nyájas pillantása bizalmat keltett a kis bűnösök szívében. — Megállj csak Tamás, — szólítá már messziről a kerülőt. — Mit vétettek ezek a gyermekek neked ? — Megátalkodott kis gonosztevők, méltóságos uram, már másodszor fogom meg őket falopáson. — Ejnye, kis gézengúzok — fordult a gróf tettetett haraggal a siró gyermekek felé, — hát talán a ti erdőtök ez, hogy olyan vígan fájésztok benne? Nem tanultátok-e az iskolában, hogy lopni milyen nagy vétek ? — De igenis, tanultuk. — No, ha tudjátok és mégis megteszitek, annál nagyobbat hibáztok I — Csakhogy, ha nem szerzünk valahogyan fát, el kellett volna ám pusztulnunk a nagy hideg miatt. — Hát olyan szükséget láttok ? Ne sírj fiam, beszélj bátran a sorsotok felöl — biztatta a jó uraság, hirtelen támadt érdeklődéssel.
