Harangszó, 1914-1915

1915-02-14 / 18. szám

1915. február 14.

HARANGSZÓ.

141.

Gyors a madár, gyors a szélvész, de nem volt csiga-biga a kis bojtár keze és szája sem. Pár perc alatt úgy nyoma veszett a jó turósrétesnek, akárcsak annak a balga dongónak, amely a Dongó kutya orra előtt zümmögte a nótáját.

— Ejnye, fickó, mint látom, nem volt jó a rétes, mert nem kívántad sokáig látni, hamar elkergetted szemed elől! — támadott az öreg kanász a kis bojtárra.

— Jó volt bizony, éppen azért fogyott el hamar, mert igen Ízlett, — mondta Jancsi boldog mosollyal.

— Váljék egészségedre, kis öcsém. Aztán mondd csak, mit szavazol ? Holnap harangozás előtt, vagy utána legyen itt az ebéd ?

— De harangoznak-e délben ? — kérdezte Jancsi kétkedéssel.

— Harangoznak, ahol szól a harang, de a mi falunk kis harangja megnémult tegnap este örökre, megrepedt két helyen is. Azt mondják az öreg asszonyok, hogy ez rossz jel, azt jelenti, hogy vége lesz a falunak, hazának. Az ellenség legyőzi a mi hadseregünket s elpusztítja az országot, mint hajdanta a tatárok.

— Jaj, Istenem, kinek a disznóit őrizzük akkor! — sóhajtotta a kis bojtár könnybeborult szemmel.

— Oktondi vagy, fiam! Akkor senkiét sem őriznénk. A muszkákét épen nem. De nem lesz úgy: nem engedheti az Isten sem a magyar pusztulását. Az csak. a vén asszonyok babonás beszédje. Azért repedt meg a harang, mert régi, vásott jószág volK- Lejárt az ideje. Örökké semmi sem tart. Uj harang kell helyette, de a zsugori nép azt mondja, hogy míg a háború tart, nem csináltatnak új harangot, mert nem tudni mi lesz ? Kell a pénz másra.

— Hát akkor mivel harangoznak? Hisz' harangszó nélkül hogyan élünk ? Harang nélkül nem is falu a falu ...

— Igazad van, fiam, igaz keresztyén ember úgy kívánja a harangszót, mint a mindennapi kenyeret, — mondta Csőre egy ledöntött fa törzsére telepedve.

Mi tűrés tagadás, a kis bojtárnak nemcsak a teljes nyáron át, hanem azután is még sokáig kellett ebédjét a sóvárgó szívvel várt harangszó nélkül elfogyasztani, noha a gyülekezet lelkésze gyakran átjött híveihez a kis» faluba s nagy harcot folytatott az• atyafiakkal, hogy minél előbb Szerezzék be az új harangot. Az élőknek is szükségük van rá, halottjaikat pedig éppen nem kísérhetik ki harangszó nélkül az utolsó útjukra.

— Nem beteg most senki a faluban: nincs kilátás jóidéig halottra,

— védekeztek az atyafiak. — Várjunk még egy kicsit, hogy mi lesz a háborúval ? Hátha a muszkáknak csináltatnánk új harangot. ..

Megjöttek azonban a hüs őszi szelek s pergették le az erdő fáiról a hervadt leveleket, de harangszót még mindig nem hoztak ki a faluból a kis bojtár fülébe, szivébe.

— Haj, Bindi bácsi, mily szomorú világ ez I Egy vigasztalónk volt, aki mindennap üzenetet hozott nekünk a faluból: hogy jó az Isten, mi ránk is gondol, vigyáz, most azt is megvonták tőlünk a népek. Nem is érdemlik meg, hogy őrizzük az állatjaikat, — mondta Jancsi keserű ki- fakadással.

— Az szent igaz, hogy nem érdemlik meg, de hát ha már úgy rendelte az ő Isten szent felsége, hogy pásztor emberek is legyenek a világon, azért csak őrizgetünk tovább is. Mert tudd meg azt és légy büszke rá, hogy az Ur Isten előtt első a pásztor ember. Lám, eléggé bebizonyította, hogy a kis Jézus Krisztus urunknak örvendetes születését először is a pásztorok között hirdette ki a mennybéli angyalaival,

— magyarázta az öreg kanász büszke önérzettel.

A hervadt, száraz falevelek mind a kopár földet borfiák már s a puszta, csupasz ágak dértől fehéren, csillogón hajladoztak a süvöltő szélben, mikor a kis bojtár egyik késő őszi reggelen bámulva nézte kint a Vá- rodi domboldalon, hogy a Varga Istókné másféléves kocája oly hatalmas tégla lapot túrt ki az omladozó földből, hogy a mai korban olyant sehol sem csinálnak. A tégla lapot követte más is: olyas korsó féle, milyenek régi képeken láthatók, amely amint kijutott a lejtős domboldalra, gurult le a völgy felé s gurulása közben, csodák csodájára, pénz hullt ki belőle.

Nosza utána iramodott Jancsi a guruló kincses korsónak s amint elfogta, sugárzó örömmel vitte a ser- tésfalka túlsó végében álló gazdájához.

— Nézze, Bindi bácsi, mennyi pénzt találtam! Lesz most nekünk is harangunk, arra adom mind.

Csőre Bindi meglepődve, kapzsian, gonosz önzéstől megszálltán nyúlt az ősi korsóhoz s már szólni akart, hogy ő is jussát tartja a kincs egy

részéhez, de amint meglátta a korsó felületén levő, régi világból való, erősen megbámult, bronzból készült pénzdarabokat, amilyeneket ő is számtalanokat talált már és el is dobott pásztorkodása ideje alatt, gúnyos mosollyal mondta.

— No, csak add mind az új harangra. Segítsd ki a zsugori községet. Sőt megengedem, hogy elszaladhatsz vele a faluba. Azt beszélték tegnap este, hogy ma ismét eljön a tisztelendő úr, gyűlést tart az új harang beszerzése tárgyában. Bizonyosan az iskola tantermében gyülésez- nek. Add át ott a kincsedet. De hamar visszajöjj!

— Oh, be jó ember az én gazdám ! — rikoltotta Jancsi boldogan. Iramodott azonnal a faluba s lihegve rontott be az iskolaterembe, ahol már fél óra óta buzdította a lelkipásztor az egybegyült híveket.

— Tessék, tisztelendő úr, harangot hoztam. .. vagyis csak az árát, egy korsó pénzt. Az erdőn találtam.

Azzal a kis bojtár az asztalra helyezte a korsót.

Szenvedélyes régiségkutató volt a lelkész s annál inkább nagy örömmel, csodálattal kapta kézbe a súlyos, római korból maradt, ritka becses ősi portékát. Majdan pedig kiborította a korsó tartalmát az asztalra, melynek fenekéről aranypénz is került elő.

— Mily sok s értékes kincs ez itt! — csapta össze két kezét a lelkipásztor s boldogságban úszó szeme a kis bojtárt kereste, de az nem volt már ott, visszairamodott az erdőszélre.

— No, lássák, milyen az igazi áldozatkész vallásos lélek I Minden vagyonát, kincsét odaadta az a szegény árva gyermek a szent célra, amire kigyelmetek pár koronát sem akarnak áldozni! — szólt a lelkész mély lelki megindulással az ámuló, bámuló atyafiakhoz.

A ritka szép s nemes példa meghatotta a híveket, egyhangúlag ezer koronát szavaztak meg az új harangra. S egy hó múlva már helyén állt az új harang, azaz nem is egy, hanem kettő: egy kisebb és egy nagyobb, mely utóbbi a kis bojtár ajándékából került ki.

Szükség is volt már a harangra. Szomorú hírek érkeztek messze távolból a faluba. Kis Páték kapták az első szomorú értesítést, hogy a délceg legény fiúk meghalt a harctéren kapott sebe miatt a híres Bécs városának egyik kórházában. Bizonyos,