Harangszó, 1914-1915
1915-01-17 / 14. szám
108. HARANGSZŐ. 1915. január 17. A háború nagy tengerén — Mi győzni akarunk! Velünk van a szent igazság, Velünk van Istenünk: Támadjon bár egész világ, — Mit árthat minekünk ?! Majd eloszlik a bús homály, Kiderül majd az ég: Hogy nagy neved, égi Atyám, — Örökre áldassék! Imrék Sámuel. A posta- és távírda vezérigazgatóság értesítése szerint Oroszországgal, Szerbiával és Montenegróval való forgalomban a közönség az ott hadifogságban levő katonáinknak továbbá az itt hadifogságban levő katonai személyek az említett országokban levő hozzátartozóiknak, úgyszintén a magyar Vöröskereszt egylet központi vezetősége és Hadifoglyokat gyámolító és tudósító hivatala a felsorolt országokban levő Vöröskereszt egyletek központjaihoz magántáviratokat küldhetnek. A táviratokat közérté! mü nyelven kell szerkeszteni. Rövidített címek és aláírások használata tilos. A közönség által külföldön hadifogságban levő katonáink címére feladott táviratok megírásánál ajánlatos a francia vagy német nyelv használata és szükséges a címben a .prisonnier guerre“ (hadifogoly) jelzés kitétele. E táviratok felvétele a feladók veszélyére történik s amennyiben azok céljukat el nem érik, feladónak díjtérítésre igénye nincs. A táviratok a következő útirányokra terelendők és következőképpen díjazandók: Oroszországba Románián át egy szó díja 33 fillér. Szerbiába Románián át egy szó díja 18 fillér, Montenegróba Románián és Szerbián át egy szó díja 22 fillér, mindhárom viszonylatban táviratonként a legkisebb díj 1 korona. Az útirány a táviraton feljegyzendő, de díjazás alá nem esik. E táviratok a külföldre csak akkor továbíttatnak, ha azok ellen a budapesti távirdael- lenőrző bizottság kifogást nem emel. Tábori levél. Hadosztályunk orosz földről való visszavonulása után, Krakóhoz közelfekvő faluban telepedett meg. Majd, amidőn csapataink szívós ellenállásán az orosz túlerő megtörött s vad futásban keresett menedéket, a kissé nyugodtabb tanyánkról dec. 20-án elindultunk az üldözött ellenség után. Visszavonulásunk alkalmával egyszer már megcselekedtük s most újból nyakunkba vettük Galíciának szerteszórt falvait, majorságait és gázoltuk annak feneketlen sarát. Kifosztott falvak, felperzselt házak, szétrombolt kastélyok, levegőbe röpített hidak, kiszenvedett állatok s egyszerű, faragatlan fakeresztekkel ellátott sírok jelezték a széles utat, amelyen az üldözés lefolyt. Utunk a többek közt temető mellett vitt el. Megszólalt a temető lélekharangja. Nem hallott egyikünk sem harangszót, amióta idegen földet taposunk. Mint hosszú, dermesztő tél után az első virág, úgy hatott lelkünkre ez az ismerős hang. Halk sóhaj repült el mindegyikünk ajkáról: Istenem, harangszó! S lelkünk szállt messze, messze szép Magyar- országba ; hazavitt kis falunkba, hisz így szólnak a mi harangjaink is otthon. A temetőben, ahol a harangszava ezer gondolatot ébresztett bennünk, harctéren elesett hősöket helyeztek örök pihenőre. A kíváncsiság, a szeretet, a ragaszkodás megállított egy percre zarándoklásunkban s arra ösztönzött, hogy néma tanúi legyünk a szomorú aktusnak. A mélyen megásott sírgödör köré csoportosoltunk, amelynek fejénél egy tábori lelkész állott. A temetői halottas házból fehér lepedőbe takart halottakat hoztak ki, lebocsátották őket az örökélet bölcsőjébe, s számszerint mintegy húszat. Osztrák hősök voltak. Lehajtott fővel, megilletődött lélekkel állottunk a tömegsír szélén. S reágondoltunk annyi ezer testvérünk hasonló sorsára. A legutolsó, akit e sírba tettek, magyar népfelkelő volt. Meghatottságunk pohara kicsordult, szemeinkben megjelent a részvét meleg könnycseppje s egyikünk sem szégyenkezett miatta mert éreztük, hogy hitestárs, gyermek, rokon könnye volt együtt s hogy mennyire kevés lehet ez azon űr kitöltéséhez, amelyet e szegény honvéd hősi halála hagyott maga után. Bárcsak módunkban lenne mindegyiket, akik ezek közül elesnek, megköny- nyezni; megérdemelnék, hisz ők azok, akik itt a messze idegenben terjesztői legelső sorban a magyar önfeláldozó hősiességének s ragyogó példaképei az igazi, önzetlen hazaszeretetnek. A megható temetői jelenet után folytattuk u'unkát tovább, míg elértük a Dunajec folyót, amelynek túlsó oldalán foglalt állást az ellenség. December 24. volt már ekkor. Előestéje annak a nagy ünnepnek, amely boldogító történetével, ragyogó gyertyáival, kedves meséivel, vidám gyermeki örömeivel palotákban és kunyhókban, kicsinyekben és nagyokban, szegényekben és gazdagokban egyaránt örömöt ébreszt. Ilyenkor gyermekekké szoktunk lenni, hogy mi is együtt örüljünk velük a feldíszített karácsonyfának ; ilyenkor együtt volt a család apraja-nagyja bizalmas, meghitt körében s valami leit hatatlan boldogság ragyogott a szemekbe; ilyenkor csend volt a sötét éjszakában, legfeljebb egy megkésett karácsonyi estét köszöntő gyermek éneke törte meg a néma csendet; — most hősökké lettek, kik karácsony estéjén gyermekek szoktak lenni, most szerte van dúlva a meghitt család s az öröm helyett, kegyetlen gyűlölet lángol a szemekben legszebb esténk elrablói iránt, most a karácsonyi est megszokott néma csendjében az eddiginél is rettentőbb harci zaj sír bele. Nem repült el nyom nélkül a mi fejünk felett sem karácsony ünnepe, megünnepeltük mi is azt szívünk melegével. Közöltem parancsnokunkkal azon óhajomat, hogy a szeretet ünnepén evang. híveim s amennyiben időközben a ref. lelkésztárs eltávozott, ref. testvéreink részére is szeretnék tábori istentiszteletet tartani. Kérésemnek a legnagyobb készséggel tett eleget. Parancsba jelent meg az istenitisztelet tartása. Felekezet különbség nélkül gyülekeztek Istennek szabad ege alá, ahol a templomi zenét az ágyúk dörgése, fegyverek ropogása képezte. S amint néztem a felekezet különbség nélkül résztvevő tömeget, arra a meggyőződésre jutottam, hogy most van béke, most háború óta s nem volt igazi béke háború előtt. Megismertük egymást a veszély pillanatában s megtanultuk becsülni egymást. Mindenki testvérnek érezte magát a harcmezőn. Feltámadt minden ember szívében a jó Isten iránti szeretet, amikor látjuk, hogy mi minden lett rommá körülöttünk, csak az ő soha el nem fogyó kegyelme maradt meg s őrködik telettük. Megtisztult lelkünk, könnyes szemeinket ég felé emeltük és imádkoztunk : Dicsőség legyen Istennek 1 Megszületett nekünk a Megtartó I Fel buzogott a vallási érzelem s melegséget, reménységet, vigasztalást öntött a szívekbe. Odaát tudták legnagyobb ünnepeinket s rémes dörgések közepett küldözgették karácsonyi tüzes üdvözletüket, amelyet a mieink hasonló jóval viszo-
