Harangszó, 1914-1915

1915-01-17 / 14. szám

108. HARANGSZŐ. 1915. január 17. A háború nagy tengerén — Mi győzni akarunk! Velünk van a szent igazság, Velünk van Istenünk: Támadjon bár egész világ, — Mit árthat minekünk ?! Majd eloszlik a bús homály, Kiderül majd az ég: Hogy nagy neved, égi Atyám, — Örökre áldassék! Imrék Sámuel. A posta- és távírda vezérigazgató­ság értesítése szerint Oroszországgal, Szerbiával és Montenegróval való forgalomban a közönség az ott hadi­fogságban levő katonáinknak továbbá az itt hadifogságban levő katonai személyek az említett országokban levő hozzátartozóiknak, úgyszintén a magyar Vöröskereszt egylet köz­ponti vezetősége és Hadifoglyokat gyámolító és tudósító hivatala a fel­sorolt országokban levő Vöröskereszt egyletek központjaihoz magántávira­tokat küldhetnek. A táviratokat köz­érté! mü nyelven kell szerkeszteni. Rövidített címek és aláírások haszná­lata tilos. A közönség által külföldön hadifogságban levő katonáink címére feladott táviratok megírásánál ajánla­tos a francia vagy német nyelv hasz­nálata és szükséges a címben a .prisonnier guerre“ (hadifogoly) jelzés kitétele. E táviratok felvétele a feladók veszélyére történik s amennyiben azok céljukat el nem érik, feladónak díj­térítésre igénye nincs. A táviratok a következő útirányokra terelendők és következőképpen díjazandók: Orosz­országba Románián át egy szó díja 33 fillér. Szerbiába Románián át egy szó díja 18 fillér, Montenegróba Ro­mánián és Szerbián át egy szó díja 22 fillér, mindhárom viszonylatban táviratonként a legkisebb díj 1 korona. Az útirány a táviraton feljegyzendő, de díjazás alá nem esik. E táviratok a külföldre csak akkor továbíttatnak, ha azok ellen a budapesti távirdael- lenőrző bizottság kifogást nem emel. Tábori levél. Hadosztályunk orosz földről való visszavonulása után, Krakóhoz közel­fekvő faluban telepedett meg. Majd, amidőn csapataink szívós ellenállásán az orosz túlerő megtörött s vad fu­tásban keresett menedéket, a kissé nyugodtabb tanyánkról dec. 20-án elindultunk az üldözött ellenség után. Visszavonulásunk alkalmával egyszer már megcselekedtük s most újból nyakunkba vettük Galíciának szerte­szórt falvait, majorságait és gázoltuk annak feneketlen sarát. Kifosztott fal­vak, felperzselt házak, szétrombolt kastélyok, levegőbe röpített hidak, kiszenvedett állatok s egyszerű, fara­gatlan fakeresztekkel ellátott sírok jelezték a széles utat, amelyen az üldözés lefolyt. Utunk a többek közt temető mellett vitt el. Megszólalt a temető lélekharangja. Nem hallott egyikünk sem harangszót, amióta ide­gen földet taposunk. Mint hosszú, dermesztő tél után az első virág, úgy hatott lelkünkre ez az ismerős hang. Halk sóhaj repült el mindegyikünk ajkáról: Istenem, harangszó! S lelkünk szállt messze, messze szép Magyar- országba ; hazavitt kis falunkba, hisz így szólnak a mi harangjaink is otthon. A temetőben, ahol a harangszava ezer gondolatot ébresztett bennünk, harctéren elesett hősöket helyeztek örök pihenőre. A kíváncsiság, a sze­retet, a ragaszkodás megállított egy percre zarándoklásunkban s arra ösz­tönzött, hogy néma tanúi legyünk a szomorú aktusnak. A mélyen meg­ásott sírgödör köré csoportosoltunk, amelynek fejénél egy tábori lelkész állott. A temetői halottas házból fehér lepedőbe takart halottakat hoztak ki, lebocsátották őket az örökélet bölcső­jébe, s számszerint mintegy húszat. Osztrák hősök voltak. Lehajtott fővel, megilletődött lélekkel állottunk a tö­megsír szélén. S reágondoltunk annyi ezer testvérünk hasonló sorsára. A legutolsó, akit e sírba tettek, magyar népfelkelő volt. Meghatottságunk po­hara kicsordult, szemeinkben meg­jelent a részvét meleg könnycseppje s egyikünk sem szégyenkezett miatta mert éreztük, hogy hitestárs, gyermek, rokon könnye volt együtt s hogy mennyire kevés lehet ez azon űr ki­töltéséhez, amelyet e szegény honvéd hősi halála hagyott maga után. Bár­csak módunkban lenne mindegyiket, akik ezek közül elesnek, megköny- nyezni; megérdemelnék, hisz ők azok, akik itt a messze idegenben terjesz­tői legelső sorban a magyar önfel­áldozó hősiességének s ragyogó példa­képei az igazi, önzetlen hazaszeretetnek. A megható temetői jelenet után folytattuk u'unkát tovább, míg elér­tük a Dunajec folyót, amelynek túlsó oldalán foglalt állást az ellenség. De­cember 24. volt már ekkor. Előestéje annak a nagy ünnepnek, amely boldo­gító történetével, ragyogó gyertyáival, kedves meséivel, vidám gyermeki örömeivel palotákban és kunyhókban, kicsinyekben és nagyokban, szegé­nyekben és gazdagokban egyaránt örömöt ébreszt. Ilyenkor gyermekekké szoktunk lenni, hogy mi is együtt örüljünk velük a feldíszített karácsony­fának ; ilyenkor együtt volt a család apraja-nagyja bizalmas, meghitt köré­ben s valami leit hatatlan boldogság ragyogott a szemekbe; ilyenkor csend volt a sötét éjszakában, legfeljebb egy megkésett karácsonyi estét kö­szöntő gyermek éneke törte meg a néma csendet; — most hősökké lettek, kik karácsony estéjén gyermekek szoktak lenni, most szerte van dúlva a meghitt család s az öröm helyett, kegyetlen gyűlölet lángol a szemek­ben legszebb esténk elrablói iránt, most a karácsonyi est megszokott néma csendjében az eddiginél is ret­tentőbb harci zaj sír bele. Nem repült el nyom nélkül a mi fejünk felett sem karácsony ünnepe, megünnepeltük mi is azt szívünk melegével. Közöltem parancsnokunk­kal azon óhajomat, hogy a szeretet ünnepén evang. híveim s amennyi­ben időközben a ref. lelkésztárs el­távozott, ref. testvéreink részére is szeretnék tábori istentiszteletet tartani. Kérésemnek a legnagyobb készséggel tett eleget. Parancsba jelent meg az istenitisztelet tartása. Felekezet különb­ség nélkül gyülekeztek Istennek szabad ege alá, ahol a templomi zenét az ágyúk dörgése, fegyverek ropogása képezte. S amint néztem a felekezet különbség nélkül résztvevő tömeget, arra a meg­győződésre jutottam, hogy most van béke, most háború óta s nem volt igazi béke háború előtt. Megismertük egy­mást a veszély pillanatában s megtanul­tuk becsülni egymást. Mindenki testvér­nek érezte magát a harcmezőn. Fel­támadt minden ember szívében a jó Isten iránti szeretet, amikor látjuk, hogy mi minden lett rommá körülöt­tünk, csak az ő soha el nem fogyó kegyelme maradt meg s őrködik te­lettük. Megtisztult lelkünk, könnyes szemeinket ég felé emeltük és imád­koztunk : Dicsőség legyen Istennek 1 Megszületett nekünk a Megtartó I Fel buzogott a vallási érzelem s me­legséget, reménységet, vigasztalást öntött a szívekbe. Odaát tudták legnagyobb ünnepein­ket s rémes dörgések közepett küldöz­gették karácsonyi tüzes üdvözletüket, amelyet a mieink hasonló jóval viszo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom