Harangszó, 1914-1915
1915-01-10 / 13. szám
100. HARANGSZÓ. 1915. január 10. — kérdezte tőle a kölcsönjegyzést végző takaréki úr. — Miben áll ennek is, meg annak is a törvénye ? — kérdezte a gazda. — A zárolt darabok az ötödik év végén felmondhatók lesznek, de addig azokat sem eladni, sem elzálogosítani nem lehet, míg ellenben a szabad darabok nem mondhatók fel, de bármikor el lehet azokat adni, avagy kölcsönt is lehet rájuk fölvenni, — magyarázták az urak. Örzse asszony erre titkos pislantá- sokkal félre hívta urát s csöndes sus- pitálással tanácskozott vele. A suspitá- lásból hamarosan hangos szóváltás keletkezett s már-már csőd fenyegette a tervezett kölcsönjegyzést, tudniillik az asszony részéről, mígnem Kancsi Jankó közelből hangzó hangos dicse- kedése elhatározásra bírta a máskülönben hiú Örzse asszonyt. — Tessék az asszonyét olyas föl- mondhatónak írni, de az enyém csak legyen amolyan, mert én a magam részéről azt az illetlenséget soha sem teszem hazámmal, hogy fölmondjak neki. Ha tudják, visszafizetik valamikor anélkül is. Különben csak a haza maradjon meg, mit sem törődök akkor a hitvány pénzzel 1 — mondta Kis Mihály lelkes hangon az uraknak. A kölcsönjegyzők közül legutolsónak maradt Kancsi Jankó. Nem azért, hogy nem került volna előbb sorra, hanem csupán azért, mert ő úgy akarta. — Mennyit jegyez ? — kérdezték tőle az urak. S aggodalommal tekintettek az atyafi kezében szorongatott öt darab betéti könyvecskére. — Nem is tudom hirtelenében! — sodorintott Kancsi a kajla bajuszán. — Egyszer úgy gondoltam, hogy jó volna tán mind a harmincezer koronámat hadikölcsönbe fektetni, mert elég szép kamatot fizet utána a kormány. Jóval többet, mint a takarék- De hát, mondok, a takaréknak is élni kell, szüksége van a bfetét- pénzekre, úgyis sokat kivettek mások a hadikölcsönre, tehát itthagyom továbbra is pénzemet. — Helyesen teszi! — mondták az urak, mert a hadikölcsönjegyzés folytán nagyon megapadt a takarékbetétjük összege. Kancsi Jankó ravaszul mosolygott az urak helyeslésén, mialatt előhúzott piszkos bugyellárisából egy drb. száz koronás bankjegyet: — No, azért kisegítem a kormányt is száz koronával, de olyan fölmondható kölcsönnek tessék írni, mert a pénz mindig pénz marad: őrködni kell fölötte. Aztán megtisztölöm a tekintetes urakat, legyenek hasonló jó szívvel irányomban: írjanak a betétkönyveimbe egy százalékkal több kamatot, ha már itthagyom a takarékban . . . Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119v 105.: Hol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott. De isten nem lel hajlékot. Január 10. vasárnap, II. Kir. 11, 13—20. „ 11. hétfő, Máthé 3. „ 12. kedd, „ 4, 1—11. „ 13. szerda, „ 4, 12—25. „ 14. csütörtök, 1. Móz. 24, 1 —14. „ 15. péntek, I. „ 24, 15—33. „ 16. szombat, I. , 24, 34—51. „Egy a szükséges dolog.“ Irta: Caipott Géza. Advent másod vasárnapján, délután történt. A csendes és elhagyott faluban, ahol még fél évvel ezelőtt is muzsikaszó, vígalom járta, az ősapai házban ketten vannak csak odahaza : a nyolcvan éves nagyanya és a család féltett kincse, a kis Bandi gyerek, aki ezúttal is a betűvetés művészetét gyakorolja a palatáblán. A nemes szívéről, jó leikéről, áldozatkészségéről messze ismert és köztiszteletben álló édesanya és az idősebbik nőtestvér, a szépséges Katóka a papiakon időznek, ahol a helység áldott lelkei, a serény női kezek — a nőegylet tagjai — a Tisztelendő asszony közreműködése mellett most csomagolják a karácsonyi ládákat a hős katonák részére. „Nagyanya miért sír, csak nem beteg“, töri meg egyszer csak a néma csendet a meleg szobában a kis Bandi gyerek, mialatt otthagyja a palatáblát, nagy hirtelen egy ugrással nagyanyja ölében terem s átkarolja erősen, mind a két kezével. Az ablak mellett, a nagy karosszékben ül szótlanul a nagy idők élő tanúja, a tiszteletet parancsoló ősz matróna Gondolatai visszaszállnak a dicső múltba, amikor szintén mindenfelé hangzott a vészkiáltás : „ellenünk törnek a rácok, jönnak a muszkák“, veszélyben a haza.“ Amikor szintén az apák, a fiák, a testvérek mind otthagyták a békés családi hajlékot, kardot rántottak, puskát fogtak, hogy megmentsék számunkra ezt a drága magyar hazát, ahol nekünk élnünk, meghalnunk kell; amikor először hangzott fel a mámorító dal: „mindnyájunknak el kell menni.“ Amikor éppen úgy, mint most, szitált a hó, a tél hidegje jégvirágokat varázsolt az ablakra, megdermesztett mindent, a Kárpátok bércein és a síkon távolba pedig csonka honvéd hulló vére piroslott a hóban. Óh, ő egyszer már átélte mindazokat az aggodalmakat, a fájdalmat és a télelmet, melyek most annyira uralják a szíveket és a lelkeket. Csakhogy akkor ő még fiatal volt és erős. Ha a többiekkel együtt aggódott is, de velük együtt dolgozott, szorgoskodott is. De most tehetetlen ő. Kötéshez kemények, merevek az ő ujjai. Kezei reszketnek. Ezért a könnyek, ezért a nehéz sóhaj 1 — Óh miért is kész a lélek, mikor a test már régen gyenge és erőtlen?. . . „Nem vagyok én beteg, nincs nekem semmi bajom, kicsi fiam — válaszol el-elcsukló hangon a nagyanya. Csak az fáj, hogy úgy szeretnék én is valamit tenni a mi hős katonáinkért és nem tudok, mert én már öreg, nagyon öreg és tehetetlen vagyok.“ — Nagyanyám, — válaszol erre szívrepesve a kékszemű angyal, — pedig neked is most a legfőbb dolgot kell cselekedned! Azt mondta a pap bácsi délelőtt a templomban, egy most a szükséges dolog és a legfőbb, amit mindenkinek cselekednie kell: imádkozni kell. És erre felhangzik a csendes szobában, esti alkonyatkor a nagyanya és a kis unoka imája: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben — védd meg a magyar hazát, tartsd meg a királyt, add vissza, hozd vissza nékünk a mi drága jó apánkat 1 Ámen. Hogyan lett Pálból Saul? Elbeszélés. Irta: Fábián Imre. Folytatás. V. Pál a főiskolán. Az elérkezett szeptember mutatta meg, hogy Pál akarata győzött szülei, testvérei, rokonai óhajával szemben. Nem régi helyére ment, hanem Pest felé fordította szekere rudját. Megindult az úton a dicsőség és nagy gazdagság felé! A baj csak éppen az volt, hogy a gazdagság is, a dicsőség is még igen messze volt hozzá és az első pesti tartózkodás inkább eltávolította, mint közelvezette a nagy célokhoz. Az első
