Harangszó, 1913-1914
1914-01-11 / 12. szám
HARANGSZÓ. 9á ha meleg, piros, mártirvérrel öntözik ágyát, fogamzik meg, csírázik ki s izmosul viharral fölényesen dacoló fává, melyen már a poklok kapui sem vesznek diadalmat! A vértanú utolsó napjairól a krónika a következőket jegyezte föl: Az utolsó hetekben az indiánusok majdnem mindennapos vendégei voltak a misz- sziói állomásnak, hol Bräuninger két társával együtt akarta hirdetni az evangéliumot. Az indiánusok, mint az ország urai léptek fel, gorombán, követelődve, parancsolóan beszéltek. Július 16-án 3 fegyveres indiánus jött a missziói állomásra, de nem maradtak sokáig, csak ennivalót követeltek s miután megették, tovább mentek. Két nap múlva 50 fegyveres jött a hunpap és az ukala törzsből. Ezek is, mint az előbbiek ennivalót követeltek. Bräuninger missz. tehát készített nekik, kenyeret s kalácsot melléje, ami az indiánusoknak Ízlett is. Utána sátrat vertek a missz. állomás közelében. Másnap megint jöttek néhányan s megint enni kértek. Bräuninger missz. megfeddette őket örökös koldulásukért — s hozzá ma már nem is akartak teával megelégedni. Bräuninger munkájához látott. Főnökük utána sietett s tovább koldult, mire ő kenyeret sütött nekik. Erre azután elmentek. Este lett s a misszionárusok vacsorájukhoz ültek. Beállított megint két indiánus. Barátságosan beszélgettek. El akarták cserélni az ő ócska térítőjükét Bräuninger szép új fehér térítőjéért. Ez nem akart a vásárba belemenni. Kis idő múlva magához intette az egyik indiánus, hogy üljön le melléje. Bränin- ger megtette. Azt mondta neki, hogy most elmennek egy kis zsákmányért s ha visszajövet itt találják őket, valamennyien meghalnak, teheneiket is levágják s minden vagyonukat elveszik. Ezután Bräuninger előbbi helyére ült. Kis vártatva fölkelt az indiánus, kihúzta kését s levágta a takarót s a maga ócska takaróját dobta oda érte. Megkérdezte, hogy helyesen cselekedette? Bräuninger m. kezét szájára tette, jeléül annak, hogy nem akar szólani. De a két indiánus addig szorongatta, míg megmondta, hogy meg van vele elégedve. S hogy mindkettőt kielégítse, a másiknak odaadta a másik takarót. Erre aztán barátságosak lettek s azt mondták, hogy jó indulattal vannak irántuk s betakarózva takaróikkal elsiettek. Eközben éjjel lett. Nem tartott sokáig, ismét megjelent három indiánus. Leszálltak lovaikról, elébük dobtak, megkötötték őket s beléptek. A misszionárusok lámpát gyújtottak. Bräuningernek ismételten el kellett mesélnie, hogy hogyan jutottak az előbbiek a takarókhoz. Elbeszélése közben az indiánusok a legnagyobb fokú helytelenítésüknek adtak kifejezést társaik viselkedésével szemben. A három egyike mindjárt vissza is lovagolt sátraikhoz, hogy elmesélje, hogy mit tett a két hunkpapa indiánus. Ezután körülbelül elmúlt egy óra, miközben Bräuningernek mégegyszer el kellett mondania az esetet s utána az indiánusok arra voltak kiváncsiak, hogy miért éppen itt telepedtek meg ? Erre Bräuninger azt mondta, hogy ő gyógyító orvos s az indiánus nyelvet akarja eltanulni, hogy aztán nekik Istenről beszélhessen. Az indiánusok ennek igen örültek s mihamar tanyájukra lovagoltak, hogy — mint mondták — ott mindent pontosan elmeséljenek. Nemsokára több indiánus jött vágtatva. Három főnök volt és két indiánus katona; körben leültek s a misszionárusoknak is közéjük kellett ülni. Bräuningernek újból el kellett mondania a történetet, hogy hogy jutottak a hunkpapa törzs indianusai a takarókhoz, mire a főnökök feje az egyik, a katonák egyike pedig a másik takarót adta vissza Bräuningernek, mondván: Az ukalala törzs in- diánusai nem olyanok, mint a hunkpapa törzséi. Mi ukalalák barátjai vagyunk a fehéreknek s nem akarjuk, hogy valami bántódásuk is történjék. Ha hunkpapák közül valaki mégegyszer ilyesmit elkövetne, szigorúan meg fogjuk büntetni. Bräuninger missz. erre a főnököket kínálta meg a terítővei, de ezek nem fogadták el a „gyalázatos“ viszontagságokon átment térítőt. Ettek egy kis kenyeret, tejet ittak hozzá, elszívták a misszionáriusokkal a „békepipát“ s haza készültek. A katonák parádés tisztelgéseket tettek főnökeiknek. Aztán elmentek egy főnök kivételével, ki az egyik misszionáriustól inget koldult. Mikor megkapta, az is elment. Másnap néhány indiánus bö- lényhust hozott s cukrot kért érte. Pár nap múlva mindnyájan elhagyták a környéket. A szombati nap egész nyugodtan múlt el. Vasárnap délután azonban újabb fegyveresek jöttek, számszerint hatan s ukalala indiánusoknak adták ki magukat, de közülök egyik sem volt az előző napok látogatói között. Ez a hat ember volt az, ki Bräuningert megölte; éjjel a 1914. január 11. misszionáriusok házában aludtak közvetlen mellettük. Vasárnap este sokáig fönnmaradtak pipázgatva, de nem lehetett belőlük kiérezni a gyilkos gondolatot. Július 23-án, a vértanú halála napján a délelőtt elmúlt anélkül, hogy az indiánusokon valamit észre lehetett volna venni. Hétfőn délben, miután Bräuninger megebédeltette őket, a legkisebb, de legbarátságosabb és kedélyesebb indiánus kiszedte töltött puskájából a golyókat s megtöltötte újból 3 golyóra egymás után, minden golyó után fojtást téve. Ez a házban történt a misszionáriusok szerneláttára. Bräuninger társa csodálkozását fejezte ki ezen, de ez — nem sejtve, hogy a puska számára van megtöltve — megnyugtatta: Az indiánusok mindig így tesznek, ha nem érzik magukat biztonságban ellenségeikkel szemben. Ha csak vadászni mennek, kiszedik a golyókat. Erre aztán elmentek az indiánuspk a folyó irányában fölfelé. A misszionáriusok valamennyien fáradtak voltak, ezért délután kissé lepihentek. Mikor fölkeltek, Bräuninger kérte egyik társát, hogy menne vele egy sétára. Társa azt felelte, hogy jó, legalább egyúttal a teheneket is haza hajtják a legelőről. Közönséges munkásruhában, kék ingben, bőrnadrágban, indiánus kamás- lival (gomboló vagy szárharisnya; moTcasszin indiánus neve) indultak útnak, Bräuninger puskát is akasz- , tott vállára. A harmadik misszioná- ! rius otthon maradt házi teendőket végezni. „Kívánok néked sok indiá- j nustl“ — búcsúzott tőle Bräuninger. Útközben a két munkatárs az írással vigasztalta egymást nehéz, küzdelmes életükben. Egyszerre csak nagy csodálkozásukra újból találkoztak a 6 \ indiánussal. Ezek azt mondták Bräu- ningernek, hogy lövést hallottak s ellenséget sejtenek a közelben, nem venné-e őket ma éjjelre házába oltalmába ? Bräuninger megígérte nekik, ha ellenségeik jönnek, megvédi őket s elrejti őket a pincében, — mire az in- * diánusok nevetésben törtek ki. Bräuninger ekkor elvált társától, ki tovább ment a tehenekért a legelőre s ott maradt beszédbe elegyedve velük. Mikor társa a tehenekkel visz- szaért arra a helyre, hol elváltak, nem találta ott sem Bräuningert, sem az indiánusokat. Azt gondolta, hogy ‘ azóta tán hazamentek. De otthon sem találta. Midőn meghallotta, hogy ! Bräuninger nem jött haza, rosszat j sejtett. Közölte sejtését otthon ma- j radt társával s‘ mindketten Bräunin- j
