Harangszó, 1913-1914
1914-12-14 / 08. szám
60. HARANGSZÓ. 1913. december 14. ordít valaki s az élősdi had üvöltve üdvözli a hőst. A kakas szólította már a rózsa- ujjú hajnalt s a társaság még mindig együtt ült. A hold ijedten bujkált a rohanó felhőfoszlányok között. (Folytatjuk) Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Hetedik fejezet. Megérkezés. Amerika földjén. Egy reggel szürke, nehéz ködfelhő takarta el a messze látóhatárt. Mintha láthatatlan, fojtott tűz pusztítana, valahol a tenger mélyén s a gomolygó füstfelhőkbe burkolóznék az emésztő piros láng. Egyszerre csak a füstfelhőn keresztül magas épületek, karcsú gyárkémények körvonala rajzolódott. Az egyik magyar elkiáltotta magát: — ott van a szárazföld!... Megélénkült a hajó. * Mindenki a fedélzetre sietett s szívdobogva leste, mikor látja meg újra a szárazföldet. Igaz, hogy nem magyar ez a föld, de azért föld az is, melyen biztosabban megvetheti lábát, mint a háborgó tengeren. Mindig élesebb lett a város körvonala s mindig erősebb a felcsapodó lárma. Óriási hajók közt sietve siklottak a kis gőzhajók, éles sípolással s búgó tülköléssel adva jelt a kitérésre. Beérkeztek New-York kikötővárosába: Hobo- kenbe. Egyszerre csak egy kis gőzös süvít a hajó oldalához, fedélzetén öt egyenruhás férfi. Az egyik zászlóval jelt ad a hajónak, mire az meglassítja menését. A következő pillanatban már a fedélzeten vannak, átvizsgálják a kapitány iratait, egy pár szót kérdeznek, azután ismét tovább sietnek. Nemsokára parthoz ér a hajó s az I. és II. osztályos utasok kiszállnak. A mi embereink is neki készülődnek, de a matrózok visszaszorítják őket. Csak az úri nép kiszállása ilyen egyszerű valami, a közönséges szegény népet tovább viszi a hajó s Ellis Islandon, a kivándorló kikötőnél teszi partra. Mintha csak nagy birkanyájról lenne szó, behajtják őket egy hatalmas csarnokba. Jobbról-balról egyenruhás emberek vigyáznak, nehogy valaki elkerülje a vizsgálatot. Órák hosszat álldogálnak, ide-oda dülöngélnek, míg végre rájuk kerül sor. Végre késő délután tizes csoportokban beeresztik őket a belső szobába, ahol a hatalmas Williams Vilmos az úr. Eddig könnyű dolog volt a kivándorlás. Az európaiak úgy jöttek erre a nagy darab aranyföldre, mint méhe az akácvirágra. De most Williams ur azt mondta, hogy elég volt az európaiakból. Majd megmutatja ő, hogy meg lehet nehezíteni a kivándorlást 1 Egyik kezükben az irataikat tartják, a másikban a pénzüket mutatják. Mert 25 dollár nélkül senki fiát partra nem ereszti a kikötő császára 1 Kapnak egy Írást, azzal azután a mellette levő szobába lépnek. Itt meg orvosok várják s tetőtől talpig megvizsgálják őket. Dehát hála Isten, nincsen baj 1 Szép szál, erős izmu, domború mellkasu emberek sorakoznak a nagy asztal elé s az egyik hivatalnok mindegyiknek kiadja az engedélyt, hogy Amerikában maradhat. Kimennek a csarnok előtti nagy térségre s ott csoportokba verődve várják egymást. Egyszerre csak jaj- veszékelve szalad a Földes Balázs felesége. — Mi bajod, Julcsa, mit óbé- gatsz ?... kérdezik az öregebbek. — Jaj, hogy megvert az Isten engem, jajveszékli az asszony. Mindenünket eladtuk, kijöttünk családostul, most azután csak nekünk engedték meg az ittmaradást, az embernek azt mondták, hogy menjen vissza régi hazájába 1 Jaj, jaj, mi lesz most velünk 1... Az emberek tanácstalanul néznek össze. Ilyesmire bizony senkise gondolt. Mi lesz az asszonnyal, gyerekekkel? ... De meg haza is hogy menjenek? Kicsoda bírja el azt a nagy költséget ? ... Otthon is mit keresnek?... Se földjük, se házuk, hogy menjenek haza község csúfjára, gúnyolódok hahotájára 1... Olyan nagy csöndesség zárta le az emberek ajkát, mint mikor haldokló gyermeke ágyánál biztatásért eseng az édesanya s mindenki tudja, hogy minden biztatás hazugság, mert már nincsen mentség. Fejlesütve, összeszorított ajakkal álltak egymás mellett s félve kerülték a szegény asszony tekintetét. — Itt jön az öreg Dömötör, kiáltott egyik, s mindannyian bizakodva emelték fel fejüket. Dömötör figyelmesen meghallgatta, miről van szó, azután sietve visszament az irodába. Nehéz óra következett ezután. Izgatottan lesték Dömötört, de csak nem jött. A bátrabbak visszamerészkedtek egészen a kapuig, hol ki-beáradt az emberek tömege, de seholse látták az öreg Dömötört. Egyszerre csak egy különös alak perdült a magyar csapathoz. A bő ruhát viselő amerikaiaktól ugyancsak eltért az öltözete, meg egyáltalában a külső formája. Testhez álló, sujtá- sos magyar attila simult kövér termetére, csizmába szorított szűk magyar nadrág, pörge kalap egészítette ki öltözetét. Kezében fényes fokost tartott, hegyesre sodort bajusza mint valami félelmetes dárda meredt kétfelé. , — Isten hozott édes magyarjaim, kiáltotta már messziről, ölelésre táruló karokkal. — Csakhogy szerencsésen megérkeztetek! Csakhogy a keblemre ölelhetlek titeket I A magyarok összenéztek, mert egyikse tudta, kit illet tulajdonképpen a barátságos köszöntés. A marosiak az aradmegyeiekre néztek, ezek megint a marosiakra gondoltak. — Hát aztán van-e szállás, van-e munka ? kérdezgette nagy bőbeszédűséggel a dolmányos. De feleletre tlem várt, rögtön válaszolt a saját kérdésére. — Jaj, dehogy is van, hogy is volna! Ilyen szűkös viszonyok közt nehéz dolog munkát találni. Hanem ne búsuljatok pajtásaim, itt vagyok én, majd szerzek én munkát. No, mélyítek hova akar bekerülni ? Vette a zsebkönyvét, a papirosára ráillesztette a ceruzáját, úgy várta, hogy mit diktálnak neki a munkakereső magyarok. Mikor senkise felelt, egyet intett a kezével. — No, majd elvégezzük a szálláson. Hanem van-e amerikánus pénzetek ? ... Úgy-e, hogy nincs ? ... Pedig enélkül, egy lépés nem sok, de annyit se lehet megtenni. Rápillantott a csarnok nagy, kerek órájára. — Hamar, hamar, adjátok csak gyorsan a pénzeteket, mert 5 perc múlva becsukják a bankot, akkor pedig nem tudom, mit csinálunk. Egyik másik már a zsebébe nyúlt, a többi még tanakodott magéban, mikor egyszer csak ott termett Földes Balázsékkal az öreg Dömötör. A magyar dolmányos azt is kitörő örömmel fogadta, de Dömötör hidegen elhárította magától a kéretlen ölelést. — Gyere csak, bátyám, a tiedet is beváltom, noszogatta a pörge kalapu. — Mit akar beváltani, kérdezte gyanakodva Dömötör. Azután mintha villám érné, hirtelen körültekintett emberei közt s rájuk förmedt. —■ Pénzt adtak ennek az embernek?.. Azok fejüket rázták. — akkor rendben vagyunk! Köszönjük a kegyelmed felajánlott szolgálatát, de elvégezzük magunk is. — így szólt, azután elfordult a dolmányostól. Az pedig,
