Harangszó, 1913-1914
1914-12-07 / 07. szám
1913. december 7. HARANGSZÓ. 53. a legény boldogságát, mert eléjük pöndörítette szeplős menyecskéjét s nagy dobbanással rikkantott egyet: — Gyere ide krumplipusztító, cseréljük el a párunkat 1... Jankó kihúzta magát, amint ökölre szorította kezét, karján megfeszültek az izmok. Fejét hátravetette, egy lépést előre lépett. Egy pillanatig tartott az egész. Egy kéz érintése, egy pillantás könyörgése elég volt hozzá, hogy Jankó megforduljon s szerelmesét magához ölelve, csöndesen tovább menjen. Istenes Mihály hangosan félkacagott. — Nézzétek, menekül a krumplipusztító !. .. Húzódik a kedvese szoknyája mellé I így futottatok brátye 48-ban a muszkák elől!.. . Ebben a percben felkelt a turóc- megyeiek közül egy hatalmas szál ember s csöndes menéssel elindult feléje. Nem látszott indulat az arcán, csak színtelen ajkát szorította erősen össze. Két karját a hátán összefogta, talán így vigyázott magára, nehogy leüsse a hetvenkedő gunyolódót. Mikor azután Mihály túlságosan sokat ugráltatta öklét az orra alatt, úgy fellökte, hogy hármat is hömbölyödött. Nosza, lett erre kavarodás. Mindkét részről összeszaladtak a legények s csináltak olyan parázs verekedést, hogy csak úgy dongott bele a hajópadló. Mire a matrózok odafutottak, arra az öreg Dömötör is ott állt közöttük. Szemében megvillant lelke haragja, melle zihált, ökle fenyegető- leg szorult össze. — Hát még itt is gyalázkodnak kelmedek ?.. . Otthon tegyenek, amit akarnak! Ha részegen kivetik magukat a korcsmaajtón, az is a maguk dolga. De jegyezzék meg, hogy idekinn nincs Istenes Mihály meg Cserebogár Jóska, itt a maguk gyalázatja a magyar nép gyalázatja I... Egypáran feleselgetni próbáltak, de azután azok is elhallgattak. Lassanként visszakullogtak helyükre s maguk közt tárgyalták az eseményeket. Ettől fogva gyűlölködő pillantások és szavak repültek egyik sarokból a másikba. Pár nap múlva a szép Marinka egyedül állt a fedélzeten. Könybebo- rult tekintete a nagy messzeségbe meredt, nézett, de nem látott. A turóc- megyeiek, — mintha csak egy nagy családot alkotnának, egymás után odajöttek és szelíd szóval vigasztalták. Mert nagy az ő bánata, megbetegedett a Jankó. Eleinte csak a feje fajt s úgy érezte, mintha ólomból volnának tagjai, azután kiverte a forróság, ágyba került. Az orvos megvizsgálta s levitette a betegek szobájába. De hiába adta neki a sok orvosságot, hiába ápolta Marinka odaadó gyöngédséggel, állapota mindig rosszabbra fordult. A láz növekedett, szegény Jankó elveszítette eszméletét, félrebeszélt. Szemei tűzben égtek, arcára vérvörös rózsákat rajzolt a láz, cserepes ajka sietve hadarta a szavakat. — Add ide, add ide, — kiabálta, — hol van a kalapács?... Nem végzek, sohasem végzek!... No még csak egy félórát I Jankó, Jankó kibírni egy félórácskát I. .. Nem leülni a hóban, nem elaludni, csak még kicsit kitartani Jankó!. .. Azután elkezdett számlálni: tiz, húsz, ötven, kilencven... ujajaj I még 6 korona kell, azután repül hozzád a Jankó, Marinka !.. . Az orvos a fejét csóválta. Agyhártyagyulladás, mondta a kérdezős- ködőknek, alig gyógyul meg. A fejét borogatták, a testét állott vízzel lemosták, orvosságot is kapott, de állapota nem javult. Harmadnap reggelre a jobb keze és lába elseny- vedt. Hiába emelték fel, erőtlenül lehanyatlott. Az orvos újra megvizsgálta, egy hosszú fecskendős tűvel valamit befecskendezett a lábába, azután azt mondta az egyik matróznak: — Menj fel a leánnyal, adass neki egy pohár erős bort, mert elalél. A lány húzódozott, de engedelmeskednie kellett. Mikor húsz perc múlva visszajött, egy pár falujabeli embert látott a folyosó végén. A szobában az orvos eléje jött, megsimogatta az arcát. Az ágyon pedig mozdulatlanul feküdt a Jankó, keze a mellén össze- téve s az arca tehér, mint a nagy hegyek oldalából kivilágító decemberi hó. Marinka odahullt az ágy fejéhez, nem sírt, nem jajgatott, csak csöndes kétségbeeséssel szólongatta holt kedvesét: _— Jankóm, édes Jankóm I Mikor a magyaroknak hírül vitték a szomorú esetet, Dömötör azonnal tárgyalt a turócmegyeiekkel. Azután maga mellé vett közülök két embert és lement a kapitány irodájába. Tudta, hogy a hajón nem sokat ceremóniáz- nak. Ha valaki megbetegszik s útközben kikötőt érnek, akkor kiviszik a kikötőkórházba. De ha valaki a hajón meghal, akkor szép csöndesen lebocsátják abba a nagy sírba, melyben mérhetetlen számú vizcsöpp helyettesíti a íöldgöröngyöt. A kapitány megmondta, mi hogyan lesz, azután embereink szomorúan lelballagtak a többihez. Ebéd után Dömötör összehívta a magyarokat. — Emberek, így szólt, azért hívtam össze kegyelmeteket, mert a mi testvéreinknek gyászuk van. Illő, hogy mi is kivegyük ebből részünket, hiszen egy a hazánk, egy a szívünk, habár a nyelvünk különböző. Idekinn éppúgy, mint otthon összetartásra, egymás megértésre van szükségünk, mert csak akkor boldogulhatunk. Azért jó dolog lesz, ha ez a fájdalom közelebb hoz egymáshoz. Azután még egyet mondanék kegyelmeteknek. Ennek a szegény tótnyelvü, magyar szivü pajtásunknak itt sirdogál a párja. Se apja, se anyja, most meg a jövendőbelije is elmúlt mellőle. Pedig hogy egyedül meg nem áll ebben az idegen nép tengerében, az bizonyos. Úgy értem az emberek beszédéből, hogy alig van több pénze, mint amennyit a partraszállásnál fel kell mutatni. Hát azt mondom: ha volna a kegyelmetek bugyellárisában olyan pénzdarab, amit szívesen neki szánnának, akkor adjuk azt össze. Hogy pedig senkit ne zavarjon a beszédem, azt mondom, tegyük ebbe a kalapba, amit neki szántunk. Senkise tudja, mit ad a másik, akár az üres markát dughatja a kalap fölé, aki semmitse akar adni. Ami összejön, azt neki adjuk, hadd érezze, hogy a magyarban jó testvér áll mellette. Tetszett az embereknek a beszéd. Egy kissé még meghányták-vetették, azután előkerült a kalap. Karimáját felhajtották, Dömötör tartotta, a többiek meg egyenként odamentek s észrevétlenül mindegyik beledobta a maga ajándékát. Egyetlenegy se maradt el. Mikor Dömötör összeolvasta 182 koronát talált a kalapban. Még 10 koronás is volt közte. — Emberek I becsülöm magukat a jószivükért. Erről ismerek magukban véreimre. Mert nem a kurjon- gatásból, nem is a virtuskodásból, hanem a nemes gondolkodásból ismerjük meg az igazi magyart. Ezt a pénzt majd hárman betesszük a postatakarékba, mihelyt Newyorkba érkezünk, a könyvet pedig odaadjuk szegény leánynak. Estefelé megtörtént a szomorú temetés. Szegény Jankót zsákba varrták, azután két oldalt nehezítéket kötöttek rá s szép csöndesen leeresztették a tengerbe. Száz egy néhány magyar fedetlen fővel, könybe boruló szemmel nézte, hogyan csap össze a hullám egy jó magyar fiú holtteste fölött. Az asszonyok virágot szórtak a hullám-sirra, tót és magyar zokogva
