Harangszó, 1913-1914

1913-12-23 / 5. szám

1913. november 23. HARANGSZÓ. 37 kormos, félmezítelenre vetkőzött fütő alakja tűnik fel, csapzott hajjal, vö­röses barnára sült mellel. A matró­zok csöndesen végzik munkájukat s az őrök szabályos léptekkel járnak helyükön. Ők meg csöndesen oda­telepednek az egyik sarokba. Számuk lassanként megnövekszik. Magyar szó, magyar szív oda vonza a ma­gyarokat. (Folytatjuk.) Imád ed din útja Krisztushoz. Irta: Báró Podmaniczky Pál. A múlt század harmincas éveiben az agrai indus főiskola ifjúságának gyöngye Imád ed din volt, Szirads ed dinnek a Ghulam Mohamed Khan afgáni fejedelem udvarában élő hír­neves hittudósnak a fia. Megtestesü­lése volt a mohamedán ifjú minden erényének. Már gyermekkorában áhí­tattal csüngött atyja ajkán, ha az a Korán igéit magyarázta' és most is, bár a világi tudományokat is nagy buzgósággal tanulmányozta, csak ak­kor volt boldog, ha a Koránt magya­rázó tudósok műveivel foglalatoskod­hatott. Csak egy vágy töltötte be szí­vét : Istent akarta megörsmerni az ő teljes valóságában. Érezte, hogy ő csak akkor lesz igazán boldog, ha az ő szomjuhozó, vágyódó lelke meg­nyugodhat Istenben. Ellenállhatatlan vággyal vonzódott azokhoz, akikről azt hitte, hogy ezt a békességet már megtalálták. Ha könyveit egy időre félretehette, a vezeklőket, a „szent“ fakirokat kereste föl. Ott talált lelke számára üdülést. Áhítattal eltelve nézte, amint az egyik addig tartja ég­nek karjait, míg elszáradnak, a másik széles vasrácsot kovácsokat nyaka köré, hogy se éjjel, se nappal ne hajthassa nyugalomra fejét, a harma­dik fejjel lefelé függeszteti magát egy faágra és úgy gyötrődik órákhosszat. Ezeknek az embereknek a boldogsá­gára törekedett. Azt hitte, ez az út vezet az istenségnek boldogító szemléletére. De a várva várt békesség csak nem költözött leikébe. Helyette egy kellet­len vendég lopódzott be: a kétely. Lelkének állapota még szomorúbb lett. Amit meg nem rendíthető szikla­talajnak tartott, hite a Mohamed tu­dományában, az kezdett ingadozni. Rokon lelket, aki megértette volna, hiába keresett, nem talált. Végre akaraterejéhez menekült. Ennyi ereje roég volt lelkének. Elhatározta, hogy wem akar kételkedni. Feltette magá­ban, hogy kételyeit nem engedi szóhoz Jutni, még csirájukban megfojtja őket. Alig hogy elült a vihar lelkében, a békesség után való vágyódás annál erősebb lett. És úgy látszott, hogy Imád ed din közelebb jut céljához. Egy szent férfiú hírében álló agrai orvosnak, Vaszir Khannak tanácsára a szuféta mohamedánokhoz csatlako­zott. Ő is, mint ezek, a világtól való elvonulás és a test gyötrése által igye­kezett Istent megközelíteni. A mások­kal való érintkezésben, a beszélgetés­ben, a táplálkozásban az elkerülhetet­lenül szükségesre szorítkozott. Órák hosszat ült lehunyt szemmel az Isten neve fölött elmélkedve. Elzarándokolt a szentek sírjaihoz. Fölkereste a vá­roson átutazó fakirokat és mekkai zarándokokat. Azt remélte, hogy így a szent helyeken, a szent férfiak tár­saságában valami különös isteni ki­nyilatkoztatásban lesz egyszer része. Imádkozott nemcsak naponta 5-szőr, amint ez minden mohamedánusnak kötelessége, hanem éjjel is 3 szór fel­kelt, hogy az éjjeli imákat elvégezze. Ez a próféta hívei között a különös kegyesség jele. És számtalanszor is­mételgette Mohamed hitvallását: „La illah il Allah, Mohammed raszul Allah“ (Allah az isten és Mohamed az ő prófétája). Kegyességével csakhamar oly hírre tett szert, hogy őt hívták meg az agrai királyi mecset prédiká­torául. Agrában ugyanis akkor tele­pedett le egy Dr. Pfänder nevezetű misszionárius, aki különösen „Mizzan ul hakk“ (Az igazság mérlege) című vitairatával nagy nyugtalanságot idé­zett elő az agrai mohamedánok kö­zött. Imád ed dinnek főleg az volt a hivatása, hogy Dr. Pfänder ellen küzdjön. Úgy is látszott eleinte, hogy az agraiak megtalálták benne akit kerestek. Lelkének minden szenvedé­lyét belevitte a harcba. Voltaképen azonban ezzel is csak lelke sóvárgá­sát akarta lecsillapítani. Azt hitte, ha így harcra száll Mohamed tudomá­nyáért, ez mégis csak enyhületet ad szívének. De a szellemi harc csak felújította lelki vívódásait. Végre az utolsó ments­várhoz fordult; otthagyta díszes állá­sát, elvágta mindazokat a szálakat, amelyek még a világhoz kötötték és elindult, hogy mint rongyokba öltö­zött szennyes fakir járjon városról- városra, faluról-falura, országról or­szágra. Karuli városa mellett, a Cso- lida folyó partján végre megtelepedett. A folyó itt hosszabb földalatti vándor­lás után tör elő egy hegy alján és e különös természeti jelenség miatt a mohamedánok ezt a helyet szentnek tartják. Itt akart Imád ed din elmél­kedni és vezekelni. Azt remélte, hogy egy híres szufita könyvnek tanulmá­nyozása, amely már addig is sokszor megnyugtatta lelkét, végre elvezeti Isten igaz ismeretére. Pontosan meg­tartotta a könyvnek minden rendel­kezését. Elvégezte a szent folyó vi­zében az előírt mosakodásokat. Var- ratlan ruhában 12 napon át fél térden ülve elmondta napjában 30-szor a „Dsagopar“ című imádságot. Csak sótalan étellel élt. Tápláléka különben is jórészt csak kenyér volt. A kenye­ret maga dagasztotta, maga szedett rozsét az erdőben és maga sütötte meg. Mezítláb járt. Embert soha nem érintett. Csak a napnak egy bizonyos órájában érintkezett az emberekkel. Isten nevét 125.000-szer írta föl, min­den nap annyiszor, ahányszor a könyv rendelte. S valahányszor leírta a ne­vet, a papirosnak azt a részét kivágta, egy lisztből gyúrt golyócskába gön­gyölítette s így etette a szent folyó halait. Az éjszakának csak felét töl­tötte alvással, felét elmélkedéssel. A sok böjtölés, virrasztás és önkínzás végre annyira megviselte, hogy ereje már-már végkép elhagyta. Szentségé­nek hire csakkamar elhatott Kam­iiba, mire a város küldöttséget me­nesztett hozzá és arra kérte, hogy boldogítsa a várost bizonnyal áldást- hozó látogatásával. Imád ed din en­gedett a hívásnak. A városban való működését siker is koronázta. Rajongó lelkesedéssel és csodálattal adózott szentségének a nép. Példája sokakat megtérésre birt. Imád ed din, a „szent“, úgy látszott, a földi dicsőség és siker tetőpontján áll. De a hamis tudomány, melyre épített, éppen ezért mondott csődöt. Mit ért Imed ed dinnek a cso­dálat, a dicsőség, a siker, amikor szíve egyre boldogtalanabb és békét- lenebb lett. Eddigi rajongó képzelete a mohamedánizmus iránt egyre nö­vekedő utálatba csapott át. Megutálta a hamis próféta tudományát a szufé- tizmussal együtt. Hiszen kereső, vá­gyódó lelkét annyiszor csalták már meg hangzatos Ígéreteikkel, hogy többé már nem hihetett nekik 1 (Folytatjuk) Olvassatok a bibliát. Zsolt. 119., 105. Gól biblia a Gázban nincs, Tanyát a sálán nlötl ott, Hiányzik olt a legfőbb kincs, De Isten nem lel bajlákol. November 23. vasárnap, Prédikátor 1. „ 24. hétfő, » 2. „ 25. kedd, n 3. „ 26. szerda, 4. „ 27. csütörtök, » 5. „ 28. péntek, D 11. „ 29. szombat, Jt 12.

Next

/
Oldalképek
Tartalom