Harangszó, 1913-1914
1914-10-04 / 35. szám
1914. október 4. HARANGSZŐ. 277 szép hegyet, azt újat csinálni majd senki nem tud helyette I — Már hogyne fájna, jó uram, nekem is I Az öregapám öregapját is ez a hegy köszöntötte mindennap, mikor munkára ment; pedig tudom, mire jól meghalunk, — ha így megy, — nem marad belőle csak a helye, az is üresen. Pedig mennyire hozzánk nőtt ez a hegy, amióta világra nyílott a szemünk. Igazán, hogy olyan az mindenikünknek ott az ég peremén, mint az Isten köszöntése. Ha feljött a nap, az mondott először jóreggelt nekünk, s ha leszállt az este, az mondott elsőnek jóéjszakát. A munkában is olyan volt, mint egy eleven biztatás. Ha szelíden kéklett felénk, akkor tudtuk, hogy ma nem kell félteni a rendet, ha meg haragosan elsötétedett, ugyancsak megsürgetett párszor a dologban. Dehogy sem sajnálom én, uram, szegény fejét, hogy most ily csúffá tették; de mihaszna neki, ha egyszer így kell lennie! Látszott rajta, hogy valamit még elnyelt, amit nem akart kimondani rá. Elszomorodott, észrevettem, azért nem is faggattam tovább s egy darabig ott évődtek gondolataink megint a szekér öregbeszédes nyikorgásán. — Hát azt hallotta-e, hogy háború készül ? — kérdeztem lehetőleg nyu- godtra szabva hangomat. Gondoltam így is nehezen esik az a szivének; két fia volt egyszere katonáéknál s az egyiket, már épen kezdte hazavárni. — Nem hallottam. De úgy is az keék már épen ! Úgy se , segít ezen a világon már más, mint egy nagy háború, vagy egy nagy kolera I Hiszen így csak nyomorúság az élet! Az a baj úgyis, hogy sok az ember! Megérzett a szavain, hogy félig készen voltak már előre, hogy alighanem ez volt, amit az imént még magába nyelt. Megéreztem rajta hogy nem is gondolta át most igazán, mi az a háború, csak onnét lehet, hogy oly kurtán, hidegen bánt el vele. De azért nem akartam keseríteni, hogy eszébe hozzam két katona fiát, hogy megkérdjem tőle: „Tudja-e Józsi bácsi, hogy a sok emberbe maga is beleesik, s hogy a kolera például, igazán nem tenne ám kivételt, de senkivel!“ Nagyon meglepett, hogy épen tőle hallok ilyen feleletet. Mert az öreg Józsi nem tartozott azok közé a faluban, akik csak szájhősködésben voltak legelői; komoly, jóravaló munkásnak ismerték, aki mindig első kaszás-kapás volt legénykorától fogva. Sohasem hallottam panaszkodni, hogy valamivel elégedetlen lett volna. Valóban rosszúl esett most tőle is ilyet hallanom. — Bizony, én is azt mondom, kell már a háború ennek a világnak; kell, mert az talán még legjobban tudna segíteni rajta szemlátomást. Valami nagyon felszaporodott benne, azt mondom én is, valami nagyon sok már benne. De én nem úgy mondanám, mint maga, Józsi bácsi. Nem magában az ember a sok e világon, a rossz ember a sok; nem az ember a sok, hanem a rossz, az a sok; a bűn az a sok... — Aztán nem szóltunk róla többet.... Azóta két év múlt el épen s mi akkor elmaradt, most megjött: a háború. Hiába várta haza őszre második fiát is az öreg Józsi kocsis. Még inkább az elsőt is elvitték megint vidám nótázással, siratós dalokkal. Egyszer csak nemsokára azt kezdik beszélni faluhosszat, hogy mégis csak itthon lesz az őszre az öreg Józsinak mind a két fia. És való, meghozták őket lassú szekéren, hamar egymásután. Az öreg Józsi nem nyughatott, míg ki nem kérte őket a piroskeresztes fehér kórházból. Mondták, nagyon boldog volt; csonkán bonkán, mintha még jobban szerette volna fiait. Hanáluk jártam, nekem is feltűnt, hogy oly sokatmondóan néz a szemembe, mintha szeretne velem valahol megint úgy kettesben találkozni. Egyszer aztán sikerült neki, de nem tudta, hol elkezdeni. — Nos, Józsi bácsi, — adtam kezére a szót — most itt a háború, magánál már nagyon is ' itt van. Tudja-e most is azt mondani róla, hogy úgy is ez keék? — Tudom bizony, — szólt ezúttal a megadás hangján. — Azt is tudom, hogy alig azért kelletett, mert az ember volt a sok. Hiszen, ha a két fiamra nézek, — Isten tudja hogyan, — a dologban nem ér most a kettő egy gyereket, a gondban pedig embernek egy kitesz kettőt; és mégis... — Az Isten tudja hogyan —- csak megvagyunk így is és bízom, hogy megleszünk ezután is, talán jobban, mint eddig, mert — Isten tudja hogyan — most látom csak, más is van az életben, mint csupa nyomorúság, még a szegény ember gyerekének is van más is. Ügy van, uram, nem az ember a sok a világon ; más az, — ami a sok. — Lássa, Józsi bácsi, hogyan örülök én annak, hogy maga is így látja s most csak azt kívánom magának is, meg magamnak is, hogy mentül előbb mondhassuk ezt úgy: ,Nem az ember volt a sok, valami más volt a sok ebben a világban, de csak volt... Miért fizetek elő a Harangszóra? mert épít, tanít, szórakoztat, olyan olcsó, hogy a legszegényebb is elbírja. Hí a haza ... (Nótahangok Amerikából.) — Isten áldja burdos gazdám, Örökre megválunk. .. Miért, fiam ? Panaszod van ? Nincs jó helyed nálunk ? — Nincs panaszom, sőt a lelkem Betölti a hála, Akárcsak hon, az apámnál, Úgy voltam itt nála. Fájdalommal mondok búcsút, Könnybelábadt szemmel: Ne marasszon, édes gazdám, Énnekem mennem kell. Nincsen itt már maradásom.. . Jobb, ha nem is kérdi, Olyan régi amerikás, Talán meg sem érti. Rátört a sok ellenség most Elhagyott hazánkra, Elmaradottnak tekinthetjük azt a községet, ahol fogyasztási szövetkezet nincs 1 A fogyasztási szövetkezetek révén szerezheti be egy-egy falu népe mindennemű háztartásig és gazdasági cikkeit és italszükségletét a legjutányosabban, úgyszintén hamisítatlan minőségben. — Amelyik községben fogyasztási szövetkezetét akarnak létesíteni, a mozgalom kezdői forduljanak útbaigazításért a a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetéhez, Budapest IX., Közraktár-utca 34. üzóm. (Saját palotájában.) — A HANGYA kötelékéhez ma már több mint 1200 fogyasztási szövetkezet tartozik ■ 50 millió korona évi forgalommal. ■ ■■ 35 Levéloím: HANGYA, Budapest, postafiók 109. szám.
