Harangszó, 1913-1914

1914-09-20 / 34. szám

272. HARANGSZÓ. 1914. szeptember 20. fejét, azután boldogan elalszik. Biz­tosan angyalokról álmodik, mert édes mosolygás röpdös szája szélén. Jan­csi is alszik már a fiókos ágyban. De rajtuk kívül másra nem is száll az álom puha, bársony szárnya azon az éjszakán. Földes Gyurka leikébe rejtette az ő nagy szerencséjét. Azt mondta: még száz és egy dolog közbe jöhet, mire való volna beleélni magukat olyasmibe, ami talán sohase valósul meg. Amúgy se igen izgatta a nagy vagyon. Éppenúgy hajnaltól napes­tig dolgozott, mint azelőtt. De hiszen, hiába is van az embernek pénze, gazdagsága, boldogságot mégis csak a munka biztosít. A bizonytalan dolog különben na­gyon hamar bizonyosra vált. Az az ügyvéd, kinek kezére Gyurka az egész ügyet rábízta, megkapta Ferg- sohn válaszát. Az a közjegyző is vála­szolt, ki az okmányt készítette. A vég­rendelet második példánya az ő irodájá­ban van s nem kell semmi egyéb, mint Istenes halotti bizonyítványa, akkor azután Földes Gyurka beülhet a nagy gazdagságba. Az egyik posta meghozta Fergsohn levelét is. Rész­letesen megírta, hogy miből áll Iste­nes vagyona s felajánlotta Gyurká­nak segítségét. Oly nagy hálára van kötelezve Istenes iránt, hogy örökö­seinek is igyekszik jó szolgálatot tenni. Gyurkáék elhatározták, hogy a vá­rosba mennek lakni. Főleg a gyere­kek miatt tették, de amúgy is érezték, hogy ekkora gazdagság mellett nem lehetne úgy élni, hogy az hivalkodás­nak ne lássék a falu egyszerű népe előtt. A szomszéd vármegye székhe­lyén kerestek egy kis kényelmes úri házat, megvették, berendezték, ez­után majd ott laknak. Városban a gyerekek is mindenféle iskolát meg­találnak, így a szülői tekintet vigyá- zása alól sem kerülnek el olyan korán. Eljött az utolsó nap. A faluban már mindenkitől elbúcsúztak. Most még papékhoz, meg tanítóékhoz megy együttesen az egész család. Hálálkodva köszöngetik a jóságot, amiben része­sültek. A tisztelendő úrral külön is félrevonult Gyurka s lassan, komolyan beszélgetnek. Az asszonyok előtt úgy­látszik nem titok, amit beszélnek, mert nem Gyurka, hanem a tisztelendő úr arcát fürkészik. De arról csak öröm sugárzását olvashatják le. Kezét Gyur­ka vállára teszi, úgy helyesel a sza­vaihoz. Másnap indulnak. Éppen úgy, mint valamikor az Amerikába indulókat, a templomtéren nagy néptömeg állí­totta meg. Ott van az egész falu. Le «Jcell szállni egy utolsó kézszorí­tásra, pedig hej 1 nem is olyan köny- nyű dolog az a búcsuzkodás a meg­szokott, régi kis falutól. Azután meg­indul üresen a szekér, emberek, asz- szonyok, gyerekek szép csöndesen hömpölyögnek utána. Az utolsó ház­nál hirtelen mélybe szakad a kocsiút, ott megállnak. Az öreg tisztelendő úr megfogja Gyurka kezét: — Isten áldjon meg édes fiam mindnyájatokat I. .. Az egész falu nevében búcsúzom tőletek, — folytatja reszkető hangon, — meg­szorítom kezeteket s megáldlak tite­ket !. .. Ami nemeset és jót tettetek, azért pedig áldjon meg az a jó Isten, aki olyan csodálatos jósággal vett körül éltetekben!. .. Isten veletek!.., Jó is, hogy a lovak ficánkoltak, mert ugyan kicsoda bírná ki könnye- zés nélkül. Hamar felpakolódnak, még egy kézszorítás, egy búcsúszó, már indul is a kocsi. Alant a domb túlsó oldalába kanyarodik az út. De azért mind ott állnak s várják, míg a hegy fehéren szalagozó meredekjén megint előtűnik a zörgős alkotmány. Mit is mondanának a bennülők, ha vissza­tekintve, üresnek látnák a falu véget s nem lóbálna senki fehér kendőt a távozók után ? A tisztelendő úr felemelte kezét. — Emberek I a Földes Gyurkának tett ígéret eddig nem engedte, hogy szóljak. De most már elmondhatom, mivel búcsúzott el falunktól. Ide hall­gassanak ! Cserepes házát, belsőségét, kertjét községünknek ajándékozza óvoda céljára. Birtokát is a községre hagyja, minden esztendőben az legyen a haszonélvezője, kinél nyáron leg- dúsabban aratott a Maros ezüstös kaszája. Gyülekezetünknek ötven ezer koronát adott örök tőkéül, Istenben boldogult édesapja emlékére. Hogy pedig kegyelmetek ne vegyenek ván­dorbotot s ne kényszerüljenek ki Amerikába, házuk- és földbirtokukról leveszi az adósságot. Azt mondta, álljon mindenki munkáskézzel saját földjén, félje Istenét, segítse ember­társát, akkor majd boldogul községünk és erősödik nemzetünk! Templomi csöndesség borul a tö­megre. Az emberek némán állnak egymás mellett s a csodálkozás le­zárja ajkukat. Szó nem rebben, hang nem hangzik, de a szívek összedob­bannak s a szemekben néma istenál­dásként megjelenik a szív meleg érzésének csillogó könnycseppje. A hegy meredekjén feltűnnek a vígan poroszkáló székely lovak s tisztán látszik, hogy a szekérben ülők meg­fordulnak s kezükkel integetnek visz- szafelé. Megmozdul a tömeg, meg- szélednek a szorosra zárt sorok, mindenki látni akarja őket. Leröppe­nik a kalap, felemelkednek a karok s kendők lobognak a harmatos reg­gel szellős szárnyán. A szekér meg nesztelen csöndességgel távolodik a nagy messzeségben. Amint a fehéren világító úton befordul a kopár hegy- hajlásba, mintha diadalszekér suhanna arany napsugáron s Isten szeretete vinné az emberi jóságot ismeretlen világok felé. Vége. Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119., 105. Hol biblia a Házban nincs, Tanyát a sátán ütött ott, Hiányzik ott a legfőbb kincs, De Isten nem let hajlékot. Szeptember 20. vasárnap, Rom. 1. 16, 3—15. „ 21. hétfő, I. Péter. 3, 1 — 12. „ 22. kedd, Titus. 2, 1 — 10. „ 23. szerda, I. Kor. 14, 33—40. , 24. csütöitök, I. Kor. 11, 5—16. „ 25. péntek, I. Ján. 1, 12—29. „ 26. szombat, I. Ján. 4, 7—21. , 27. vasárnap, Máté 13, 31—35. , 28. hétfő, Máté 13, 1—23. „ 29. kedd, Máté 13, 24—30. „ 30. szerda, Máté 13, 36—46. Október 1. csütörtök, Máté 13, 47—52. „ 2. péntek, Márk 4, 21—29. , 3. szombat, Lukács 13, 1—9. Az olvasókhoz. Nehéz időben közeledünk ahhoz az időhöz, midőn megindul a Harangszó ötödik évfolyama. Isten iránti hálá­val, jóakaróink iránti köszönettel s olvasóközönségünk iránti igaz szere­tettel zárjuk le az elmúlt évfolyam munkálkodását. Annyit talán hival­kodás nélkül elmondhatunk, hogy igyekeztünk a magunkra vállalt fel­adatot elvégezni. Vallásos szellemet, evangéliomi hűséget, egyházszeretetet, komoly, tisztességes életfelfogást vit­tünk a hajlékokba, akár versben, akár értekezésben, elbeszélésben, vagy is­mertető cikkben szólaltunk meg. Hisszük is, hogy szavunk nem volt pusztában elhangzó szó. Az új évfolyam elé nehéz agodal- makkal tekintünk. A háború érckeze súlyosan ránehezedik népünkre. Csa­ládi boldogságok rombadőltek, család­fők, kenyérkeresők vértanukká lettek és lesznek a harcmezőn. Drágaság és pénztelenség előre vetett árnyéka bo­rong előttünk. Annál inkább kérjük az olvasókat, kérve kérjük a mi régi, hű táborun­

Next

/
Oldalképek
Tartalom