Harangszó, 1913-1914
1914-09-20 / 34. szám
270. HARANGSZÖ. 1914. szeptember 20. hogy időt engedett volna, hogy megköszönjem nemes jóságát. De annál inkább köszönetét mondtam az én jó Istenemnek s megaláztam magamat előtte, de hiszen volt is elegendő okom, mert nemcsak a világ ellen, ő ellene, az én Istenem ellen is zúgolódtam, amidőn ott feküdtem Jeruzsálem és Jerikó között az úton s megfeledkeztem az ő biztatásáról, hogy ő az övéit nem hagyja el soha. De ha azóta samaritánussal, találkozom, ezt gondolom: íme, ez a te felebarátod. Keresd az alkalmat, hogy e nép bármelyikével szemben könyörületességet gyakorolhass. A kedves olvasó bizonyára szeretné tudni, 3. Hogyan beszélte el maga az irgalmas samaritánus a történetet. Azonban e sorok írója nem teljesítheti kívánságát, mert az irgalmas samaritánus e történetet — nem beszélte el, hanem inkább, — mint a rablók véres gaztettüket — gondosan eltitkolta. Eredj el és te is aképpen cselekedjél ! Németből: Szabó István. Egy honvédhuszár elbeszélése a kraszniki csatáról. Egy vitéz honvédhuszár ki sebesülten kórházba került, így mondta el a kraszniki ütközetet: Már augusztus elején átléptük a muszka határt. A tiszt urak mondták, hogy idegen földön járunk, jó lesz vigyázni. Kitanítottak bennünket, hogy mindig összetartsunk és az előőrsök el ne szakadjanak egymástól. Tizenharmadikán valami Zamosce nevű faluhoz értünk. Egy század huszár lovagolt elől. A kapitány ur sokáig nézte a térképet, majd a messzelátó- val nézte a határt. — Fiuk, kiáltotta, vigyázzatok. Egy óra múlva tűzben leszünk! A század karréban lovagolt és a falu alatt egy nagy kukoricás mellett megláttuk az ellenséget. Cifra lovasok voltak, a kik rázogatták a lándzsájukat. — Kozákok, mondja a hadnagy ur, kozákok! Az egész század önkéntelen a kardjához nyúlt. Ereztem, hogy magam is erősebben fogom meg mint máskor. A kardot kirántottuk és csuklóra szijjaztuk. A kozákok fenemód eletfenkedtek. Kis lovukat ide-oda futtatták, de azt már akkor is észrevettem, hogy nagyon is sarkantyuz- zák. El van rontva a kozák ló az ostortól meg a sarkantyútól. Mindnek kimarta az oldalát a sarkantyutaréj. A kozákok többen voltak, mint mi. Lehettek kétannyian. A tisztjeik alig látszanak a sujtástól. A kozákság nekünk lovagolt. Kurta nagyon a vágtatásuk, a kis lovak nem győzik lépéssel. A százados is megfordított bennünket. Nem értettem. Gondoltam, minek szaladunk meg verekedés nélkül ? Alig vágtattunk három-négyszáz lépést, a századunk kettévált. A kozákok mellettünk rohantak előrenyúj- tott lándzsával — egyenesen a mi gyalokságunk felé. Honvédbakák voltak a kukoricás mögött és megszólaltak a puskák. Úgy hullott a kozák, mint a férges szilva. Nem sokáig tartott a tűz, mert hallottuk a trombitaszót : tüzet szüntess I Ekkor a mi kürtösünk fújta a riadót. Kard ki kard ! kiáltotta a hadnagy úr és neki eresztettek minket a kozáknak. Az volt a nekünk való munka. Vágtunk, szúrtunk, hasítottunk. A kis kozáklovak gazdátlanul riadoztak mellettünk. Még így is többen voltak, mint mi, de nem állták a rohamunkat. Szép görbe kardjuk van, könnyebb, mint a mienk, de csak keresztvasa van. Amikor a huszár odavágott neki, kiesett a kard a kezéből. Pocsékká vertük őket. Akit lehetett, elfogtunk, a lovakat meg összeterelgettük. Ettől kezdve minden nap volt találkozásunk a kozákkal. Kergettük őket, mint az agár a nyulat. Sokszor azt kérdeztem magamban, hogy mi az ördögnek etetik ezeket a gyáva embereket ? Zamosce mellett sokáig álltunk. Katonaság vonult el mellettünk. Tüzérek, huszárok, de legtöbb gyalogos. Ismert bennünket még a dragonyos is és magyarul szóltak hozzánk: — Jó nap honvéd I Jó nap honvéd ! Augusztus 20 áig egyfolytában verekedtünk a kozákkal. A századunk nem vesztett többet három embernél. Aug. 21-én arra ébredtünk, hogy szólnak az ágyuk. — Meleg napunk lesz, mondotta a hadnagy úr, vigyázzatok fiuk! Ne felejtsétek el, hogy magyar honvédhuszárok vagytok! Az ezredesünk szemlét tartott fölöttünk. Meg volt elégedve velünk. Jó messze tőlünk szóltak az ágyúk. Nem tudom hol voltunk, de annyit elárultak, hogy szemben velünk sok orosz katona van. Amikor beesteledett, láttuk, hogy csapkod az ágyúgolyó és hogy messze tőlünk egy falu ég. — De jó volna ott szalonét sütni — mondotta egy huszár. De kérem, már jó ideje nem láttunk szalonnát. Paprikáson főtt húson éltünk, mint az urak. Estére megkaptuk a parancsot az indulásra. Csendben lovagoltunk, hallgatott a kürt. Mellettünk a szanitécek vágtattak előre, de visszafelé kocogott a lovuk. Sebesül* teket hoztak. Sok magyar volt köztük, mert ránk szóltak: — Adj Isten, huszárok! Ott már táncolunk! Hajnalodott, amikor egy dombtetőre értünk. Mellettünk egy nagy sereg vadász. Németek voltak és csendben várakoztak. Az őrnagyuk kihúzta a kardját és tisztelgett ezredesünknek. Mi megállottunk, a vadászok is álltak. Láttuk, odalenn, hogy nyomulnak a katonák, összegabalyodott minden. Az ágyúk szóltak, a puska meg ropogott. Egyszerre egy tiszt úr lovagolt felénk. Az ezredes úrnak meg a vadászőrnagynak átadott egy írást és elvágtatott. A vadászőrnagy fölemelte a kardját és elkiáltotta magát: — Batalion... Többet már nem hallottam, mert már mentek. Egy szempillantás múlva mi is elindultunk lépésben jobbra. Egy óra múlva már röpültek felénk a golyók. Délelőtt volt és benne vol • tunk a csatába. Még nem tettünk semmit. Mellettünk gyalogság, mögöttünk gyalogság. Csupa gyalogos. Gondoltam, itt se sok hasznunkat veszik. A sok gyalogos előre marsolt és ropogott a fegyver. Mi leszálltunk a lóról és vártunk. Délután két órakor megkaptuk a parancsot, hogy : előre I Rövid vágta- tással rohamunk előre. Árkokon, holttesteken keresztül. Egy fél óra múlva megtudtuk, hogy miért várattak. Szaladt az orosz sereg. Egy ut mentén egy égő falun keresztül vágtattunk. Szólt a trombita, kalapálta a patkó a földet. Az égő falun túl kozákokat vetettek elénk. Rikoltozott valamennyi: — Madzsari 1 Madzsari 1 Nekik vágtunk. Most már jobban állták a rohamot, mert hátulról is lőttek. A legtöbbje fölemelte a kezét és úgy lovagolt hozzánk. Azt se tudtuk, mit csináljunk a sok fogollyal. Amikor a kozákot szétvertük, a gyalogosokra mentünk. Szétszórtuk őket, mint a szél a pelyvát. Legázolta őket a ló, mi csak szőrmentén vágtunk oda nekik. Egy gyalogos csapatnak még ideje volt sorlüzet adni ránk. Elvá-
