Harangszó, 1913-1914

1914-07-12 / 29. szám

1914. július 12. HARANGSZÓ. 231. — A vizsgálóbíró urat keresem! — mondta a sujtásos fekete ruháju portásnak. — Csak kilenc órakor jön be, talán akkor méltóztassék visszajönni. — Megvárom, — felelt az idegen. — Kérem alássan! — szólt a portás. Második emelet, jobbra 12. ajtó. Az idegen felment az emeletre. Egy ideig csöndesen üldögélt az egyszerű fapadon, azután elkezdett fel- és alá járkálni. Néhányszor neki­indult a lépcsőnek, de azután megint csak visszatért. Az idő lassan múlt. Százszor is elővette az óráját, de még mindig a fél kilenc előtt cam­mogott a mutató. Végre a toronyóra ütötte a kilencet. Mikor azután a vizsgálóbíró után belépett a szobába, tisztán hallotta a S2Íve verését. Egyik kezét a mellére, a másikat a nyakára szorította, hogy egy kissé elcsönde- sítse nagy izgalmát. Úgy tett, mintha nem látná a feléje nyújtott kezet, megállt az Íróasztal előtt s hadarva, — mint aki fél önmagától és siet, nehogy megbánhassa amit tesz, — így szólt: — vizsgálóbíró úr, Ameri­kából jövök, Istenes Mihály a nevem. Feljelentem magamat és beismerem, hogy hat évvel azelőtt kiraboltam Ábrahám Jánost s meggyilkoltam béresgyerekét I . . . Földes György, akit emiatt fegyházra ítéltek, ártat­lan. Én vagyok a bűnös!... Utolsó szavait alig lehetett meg­érteni. Melle zihált, beszéde hörgésbe fulladt. Homlokáról nekiindult a gyön­gyöző verejték s arca barázdáján végigcsurgott. Lába megingott, feje megszédült, talán összerogyik, ha hirtelen meg nem kapaszkodik az íróasztal faszegélyébe. A biró a villamoscsengő gombjára tette kezét. Egyik jegyzőt akarta behivatni, akivel a jegyzőkönyvet vezettesse, meg egy őrt akart az ajtó mellé rendelni. De mégse csön­getett. Vizsgálódó tekintettel néze­gette Istenest, azután melléje lépett s vállára tette kezét. — Meggondolta-e, hogy mit mond ? — Meggondoltam. Csak az igazat mondtam. — Rokona-e magának az elitéit Földes György ?. .. — Nem rokonom. — Barátja ? — Nem barátom. — Hát mi indítja magát jelent­kezésre ?. .. Istenes Mihály hallgatott egy ideig. Azután szívére tette kezét. — Te­kintetes uram, ide benn zakatol valami, az kényszerít rá. Egy máso­dik ember, aki bennem lakik, él, érez, gondolkodik, megvizsgál, meg­ítél, fölment vagy elkárhoztat aszerint, amint cselekedtem. Altatgattam, ámít- gattam, részegítő mámor-itallal itatgat- tam, hiába volt minden. Munkába te­metkeztem, nyomorogtam, majd dő­zsöltem és jóléttel akartam megvesz­tegetni, alkudoztam vele, könyörögtem neki, fenyegettem, — hiába. Ekkor jöttem rá : nem ember lakik itt benn, hanem Isten. Maga az Isten !... Az embert elhallgattathatom, arany laka­tot tehetek szájára, leköthetem a nyel­vét a gyönyörűség fonalával, de az Isten mindig beszél, s nemcsak fenn az égben, de itt a lelkiismeretben is erősebb az embernél! Feje mellére csuklott, szeméből kicsurrant a könny s lassú permete­zéssel ráhullt a mellére. Égy idő múlva folytatta: — Jelentkeznem kellett, nem bír­tam el másképp 1. . . Kérem tartóz­tasson le. A biró hallgatagon állt, mintha lecövekelték volna, azután csöndesen szólt: — vegye azt a széket, üljön szembe velem és mondja el, hogyan történt. — Úgy volt, hogy tulajdonképpen Abrahám János az oka mindennek. Vagyonkergető, földéhes ember, csalt, , írást hamisított, csakhogy megnövelje birtokát. Szegény koldus voltam, fél lánc föld volt az apai birtokom, dol­gozni nem szerettem, hát segítettem neki csalni. Megutáltam a gonosz­ságáért. Mikor a kútkerti birtokra alkudozott, elhitettem vele, hogy a gróf neki adja. Felbiztattam, hogy hozza ki a takarékból minden pénzét, a hiányzót vegye fel a birtokára. Mikor azután az a sok pénz otthon volt, hatalmába ejtett a sátán. Meg­lestem, hol rejtegeti. Éjjel azután felgyújtottam a lábas pajtáját s míg a házbeliek a tüzet oltogatták, azalatt elraboltam a pénzt. Elhallgatott. Melle zihálva szedte a lélegzetet, arcára halálos sápadtság borult. — És azután ? — Hogy volt az­után ?... Nagy idő múlva felelt. — Már a folyosón voltam, mikor elém került a béresgyerek. . . Megismert.. . Tor­kon ragadott... a nevemet kiáltotta... Éreztem, hogy elvesztem... Hirtelen kirántottam a bicskámat és ........és a szívébe ütöttem... Erősen fogott, földre akart gyűrni... Egyszerre csak a vére végig folyt a mellemen s ő rám zuhant,.. Alig tudtam le­rázni magamról. Oda dobtam a ka­mara elé. Nem néztem meg, ész nélkül futottam, de azt hiszem akkor már nem volt élet benne... Elhallgatott s fejét kétségbeesve a tenyerébe temette. Csak hosszú idő múlva felelt a biró kérdéseire : — Na és hogyan terelte a gya­nút Földes Györgyre? — Tudtam, hogy Földes György­nek éppen akkorra kellene lefizetni az adósságát. Elloptam az ő adós­levelét is, hogy őt gyanúsítsák. A másikhoz véletlenül juttatott az ördög. Néhány nappal előbb az utcán előt­tem tipegett a kis Földes Rozika. Bábut vitt a karján. Egyszerre csak elejtett egy rongy darabot, éppen olyan volt, mint a ruhája, biztosan a babája volt belegöngyölgetve. Magam se tu­dom miért, zsebredugtam. Azon az éjszakán ezt mártottam petróleumba. Gondoltam, ha leég a ház, úgy nyert ügyem van. Ha pedig nem sikerül a gyújtogatás, úgy talán ez a rongy is más irányt ad a vizsgálatnak. Nem is csalódtam I A biró arcát elöntötte a harag pírja. — És volt lelke nézni, hogy hogyan hurcolják el azt az ártatlan embert a családja köréből?... Végig tudta hallgatni a felesége meg a ki­csiny gyerekei jajgatását?... Azután tudott nyugodtan élni, dolgozni, él­vezni, gyönyörködni az élet szép­ségében, míg az a másik börtönben sínylődött,?. .. Istenes feje mindig mélyebbre hanyatlott a mellére. Keze görcsösen mélyedt a hajába s a nagy csöndes­ségben csak keserves nyögése hallat­szott : — Istenem 1... Istenem !. .. Lassanként összeszedte magát. — Biró ur, az ég szerelmére kérem, ne gyötörjön tovább. Higyje el, inkább hordoztam volna a bilincset, semmint azt a gyötrelmet, amit el kellett hor­danom. Ember nem, de a jó Isten tudja, hogy megbünhődtem, keser­vesen megbünhődtem !... A biró ujja megnyomta a csengetyü- gombot. Felállt s kemény hangon így szólt: — Istenes Mihály, én önt a törvény nevében letartóztatom. Nyílott az ajtó s a börtönőr belé­pett a szobába. — Ezt az embert adja át a töm- löctartónak. Istenes megállt a küszöbön. — Biró úr, csak egyet mondjon meg. Él-e még Földes Gyurka ? A biró arcán megenyhültek a ke­mény vonások. — Legyen nyugodt! Biztosan tudom, hogy még él. Éppen a múlt héten hallottam, hogy a fegy-

Next

/
Oldalképek
Tartalom