Harangszó, 1913-1914

1914-02-08 / 16. szám

HAKANGSÉÓ

1Ö14. február 8.

máglyatüzek felcsapódó lángjainál járták a szilaj fegyvertáncot. Kivont kardok csillogása világított be a csillagok fénye közé az éjszakába s dübörgőd az ős föld erős, dobogó lépteik alatt. A vándorló magyarok rendesen a tavaszi farsang után indultak új, hódító hadjárataikra s azért volt mulatságaiknak vad, harcias színezete. És míg a férfiak a fegyvertáncot járták, a nők — ifjú asszonyok ős leányok — a hold- és csillagsugaras éjszakában a csobogó ezüstös pataktól meghasított, lombkoszorúzta rejtelmes völgyek mélyébe vonultak s ott csendült meg ajkaikon a nekünk már ismeretlen, de bizonyára gyönyörűséges ősmagyar nóta dallama, s kezet kézbe téve, kört alkotva, járták bizonyára a hadak istenének, a nagy Hadúrnak is tetsző koszorútáncot, elődjét a későbbi körmagyarnak, mindaddig, míg le nem hullott a hajnali harmat, meg nem harsantak az ébresztő harci kürtök s fel nem hangzott az oltárok áldozattűzei mellett a táltosoknak a felkelő napot üdvözlő éneke. Az ősmagyarok mulatságainak vadsága bizony átöröklődött a későbbi kor magyarjainak dáridóiba is, vala- 4 mint az ősmagyar nők tavaszi mulatságainak kedves költészetét megtaláljuk a késő századok igaz magyar hölgyeinek — most már természetesen férfiak társaságában való — bűbájos vígadozásaiban is.

Mai farsangjainknak legvonzóbb táncmulatságai a bálok. Régi dicsőségünk krónikáiban olvasunk a Mátyás király budai palotájában tartott tánc- mulatságokról, melyek rendesen harcjátékokkal voltak egybekötve. A harcjátékok diadalmas leventéi itt nyerték el küzdelmeik jutalmaként feleségül az ország legszebb főúri leányait. A harcok, véres küzdelmek s nemzeti nagy gyászok idejében nem volt többé dáridó a budai királyi várban és nem tartottak udvari bálokat főnemeseink sem. Háromszáz esztendeig nem volt királyi udvartartása s így udvari bálja sem a magyarnak, mígnem Mária Terézia királynénk Pozsonyban újból meg nem nyitotta az udvari bálok sorozatát, melyre hivatalos volt ifjú- és leányseregével az országnak főnemes világa. Ezek a bálok természetesen az udvari élet szigorú illemszabályai szerint folytak le, de a királyasszony gyönyörködtetésére eljárták a palotást, cséketáncot, gombostű-táncot, varga- táncot. Hol vannak már ezek a táncok? Még a nevükre sem emlékszik a mai bálozó magyar. Pedig ma már évenkint vannak a budai királyi paÍ24.

lotában udvari bálok. Főuraink is egymást felváltva adják ragyogó palotáikban a íényesebbnél-fényesebb táncmulatságokat. A nagy, nyilvános tánchelyiségékben pedig se vége, se hossza immár a tővárosban a gazdagságban tündöklő báloknak, melyek alkalmából csak a hölgyek ruháira elköltenek százezreket, sőt milliókat. De vájjon ezeknek a budapesti báloknak fényé, ragyogása elhat-e jótékony érzéseket, magyar érzést keltve a vidékre, a vidék magyarjainak falvaiba ? Nem, ezt senki sem mondhatja.

* *

A régi, híres vidéki városi bálok is sokat vesztettek immár eredeti, kedvesen kedélyes és magyar jellegükből. Hol vannak a régi megyei bálok, melyeken a régi vármegye előkelősége találkozott ? Ahol, míg az öregek a muzsikaszó mellett elmerengtek, el- diskurálgattak a régi jó időkről s köl- tögették jobb jövendőnek hajnalát, addig a fiatalok ott a táncteremben az igaz, tiszta szerelemnek aranyszálaiból szövögették össze egy boldog házaséletnek szent és kedves kötelékeit. Hol vannak ? Keressük. Nincsenek már többé. Ma már a legtöbb vidéki bál egyszerű utánzata a főváros nemzetközi farsangi mulatságainak, amelyen még a világ legszebb táncát, a csárdást sem tudják eljárni.

A tiroliak, horvátok, lengyelek, németek és oláhok, általában a többi népek megtartották s híven ragaszkodnak nemzeti szokásaikhoz, ők tudják, hogy nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem nemzeti hagyományaiban, ezek között táncában is. Csak a magyar lesz hűtlen ősi szokásaihoz s megfeledkezik ama igazságról, hogy a nemzeti tulajdonságok fönnmaradásától függ a nemzeti jellem, a nemzeti erő összpontosítása. Mert ha levetjük a nemzeti ruhát, elhagyjuk a nemzeti táncot, akkor nemzeti önállóságunkat bocsátjuk áruba. Hogy pedig ez létre ne jöhessen, tanuljunk a többi népektől s ragaszkodjunk őseink szokásaihoz, mert máskép „mint oldott kéve, széthull nemzetünk“ !

A megtalált boldogság.

Elbeszélés. Irta : N. Szombatit Ernő.

Mikor Kovács János jegyet váltott Csepreghy Mariskával, a falubeliek hihetetlenül rázogatták fejüket:

— Nem lesz abból az esküvőből semmi!

Amikor pedig mégis megvolt az esküvő, fejcsóválva mondogatták.

— Nem sokáig lesznek azok együtt. Kár Mariskáért! Különb embert érdemelne, mint az a Kovács János!

S a fáma igazat mondott. Beteljesedett.

Alig két évi házasság után Mariska otthagyta az urát. Hazament a szüleihez. Magával vitte a kis leánykáját is. És azután csak annak élt, azt nevelte, azt féltette, mint a szemefényét. És vezette öreg, beteges édesanyja helyett a háztartást. A munka és gyermeke lekötötte minden idejét. Abban talált vigaszt és megnyugvást. És úgy látszott, a múlt emléke teljesen elenyészett a leikétől. Eleinte ugyan zárkózott volt, de lassankint felmelegedett. Az a csacsogó, tipegő csöppség sok mosolyt csalt az ajakára. Arca lassankint felderült, sőt vidám lett. S mindez oly megnyugtatólag hatott az öreg szülőkre is.

Kovács János egyedül maradt a portáján. Két napig nem is mutatkozott. De már harmadnap ünneplő ruhában lépett ki az utcára. S egyenesen a régi tanyájára a korcsmába ment. Csinált ott olyan dáridót, hogy no! Reggelig szólt a nóta. Húzta a cigány s a bolondját egyedül csak ő járta I Mert társa nem akadt. Tudták, hogy hirtelen, izgága ember. Ha italt ivott, hamar belekötött bárkibe. Hát nem igen barátkoztak vele. Most pedig, hogy a feleségét elűzte a háztól, hát éppen kerülni kezdték. Egykettőre üres leit az ivó. Magára maradt. Egymaga mulatott. De annál vadabbul, szilajabbul. Reggelre egész halom törött üveg, zúzott pohár hevert a sarokban. A kiömlött sok ital meg egész foltokat csinált a padlón. Dehát Kovács szerint így volt ez jól, így volt ez helyesen. Futotta a gazdaságból. S így ment ez hétről-hétre, hónapról-hónapra.

Felesége, engedve a sok rábeszélésnek, beadta ellene a válókeresetet.

Kovács rá se hederített.

Amikor pedig megvolt a végső tárgyalás és törvény mondta ki a válást, Kovács haza se ment a városból. Ott maradt s három éjjel, három nap egyfolytában mulatott. Újra legény lett, hát töltötte a kedvet amúgy betyárosan, igazi legé- nyesen.

*

Az idő végtelenségéből hat év pergett le.

Kovács János testben, lélekben törődött, vézna, sápadt arcú ember