Harangszó, 1913-1914

1914-01-25 / 14. szám

110

HARANGSZÓ

1014 ianuár 25

Valami borongós érzésnek Hangot találni nem tudok.

Csak érzem mélyen a lelkembe'

S oly nehéz elviselni mér —

Szeretne kitörni onnan, de Valami varázsszóra vár.

Az est harangszó im megcsendül És méla édes hangira:

Buzogva tör fel a lelkembül Egy gyermekkori hő ima.

S míg szól a harang bongva-zsongva S ajkam suttogja az imát:

Szivem felett, úgy érzem, lengve Egy fehér angyal szárnyal át.“

Egy másik (Albert József) jeles költőnk így ír:

„Én nem tudom ez a harangszó Itt városon, miért oly panaszló ? 1 Bús rabként mit zokog ? 1 Tisztán csendül fel a világra;

Vinné, ragadná röpte szárnya,

De földre hull legott.

Kis falumban is egykor régen,

Szólt a harang, de mily másképpen, Szállt messze szabadon.

A harmatos üde vidéket Bezengte, mint Isten dicséret?

Szép piros hajnalon.“

Jakab Ödön kiváló költőnk „A mi harangjaink“ című versében a harangról ezeket a gyönyörű sorokat írja:

„Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett, Nem igen találni annál szegényebbet;

De ha egyebekben el van is maradva,

Van olyan két öreg gyönyörű harangja,

Hogy azt már akárhol Megirigyelhetnék az én falucskámtól.

S bár tőlük az élet immár rég elhajtott :

Kégi szeretettel csüngök most is rajtok.

Most is csak azt vallom, most is úgy találom : Több olyan két harang nincsen a világon; Lehetnek nagyobbak,

De olyan nagy hangjok nem lehet azoknak.“

Vagy még egy versszakot Lampért Gézának „Vasárnap délelőtt“ című megható költeményéből:

Csendül a kis templom két kicsiny harangja 1 Imádsággal hivó szelíd édes hangja Oly jól esik nékem,

Mint tikkadt vándornak pálmák halk moraja Oázis vidéken.“

Felvetődik ezek után az a jogosult kérdés: vájjon honnan ered a harangozás gyönyörű és sok tekintetben áldásos szokása? „A harang — mondja egy tekintélyes egyházi írónk (Lut- hárd) — az egyháznak hangja a mindennapi életben*, mint ilyen általában csak Krisztus születése után a ke- resztyénségben kezd szerepelni és egyúttal a keresztyén művelődésnek egyik leghívebb kísérője.

Némely nyomai azonban fellelhetők már az ókorban is úgy a keleti, mint a nyugati egyházak népeinél csengetyük és kolompok alakjában. Az ó- testamentombeli zsidó papok ruhájának alsó szegélyén köröskörül gránátalma alakú gombokkal váltogatva tiszta aranyból készült csengetyük lógtak. A rómaiknál használatban voltak csengők, kolompok, amelyekkel a nyilvános népfürdők megnyitását jelezték. Természetes, hogy a keresztyén- ség első évszázadaiban a harangok használatáról még nem lehet szó, aminthogy egyáltalában nyílt jeleket nem használhattak istentiszteleti ösz- szejöveteleik jelzésére. Hisz az ily jelzés kész veszedelmet jelentett volna abban a korban, amikor sokkal inkább azon kellett lenniök, hogy senki az ellenség közül ne tudja, mikor és hol gyűlnek össze a megfeszített Jézusnak tisztelői, imádói.

De már a IV. században szokásba jött az egyptomi zárdáknál az istentiszteletekre való összehívás a „tuba“ nevű hangszerrel, amely a mi tárogatónknak vagy a bibliai harsonának felelhetett meg. Emellett szokásban volt a deszkákon való dörömböléssel is jelt adni a templomba való gyülekezésre. Olyan forma volt ez a szokás, mint amikor ma a munka kezdését vassínek ütögetésével jelzik.

A VI. század közepe táján Toursi szent Gergely irataiban is tétetik említés egy jeladásról (signum), amelyet az Istentiszteletet megelőzően „kötéllel rángattak“, ami alatt minden bizonnyal mást nem érthetünk, mint a harangot.

De hogy hol és mely gyülekezetben használták először a harangot, ezt a kutatóknak még eddig nem sikerült megfejteni. Vannak, akik a harang használatát Sabiánus pápának (G04—606) lulajdonítják, ez 605-ben azt a rendeletet adta ki, hogy az ének és istentiszteleti órák (horae canonicae) harangütés által adassanak a híveknek tudtára. Mások nolai Pál püspöknek tulajdonítják a harangozás szokásának meghonosítását, de ennek a feltevésnek sincs biztos alapja. •

A IX. században élt Strabó VVal- lafried reichenaui apát azt állítja, hogy a harangok eredeti hazája Itália, a mostani Olaszország, hogy azokat először a kampányi Nólában készítették.

A Vlí. századtól fogva mint sűrűbben találkozhatni a nyugoti egyházakban a harangok használatával. Amikor Klothár frank király 615-ben megtámadta Burgondiában Seas városát, Lupus, a város püspöke, hogy védelemre összegyűjtse a város lakosságát, a szent Istvánról nevezett templomhoz ment és meghúzta a harangokat ezek hangjától az ellenség any- nyira megrettent, hogy azonnal felszedte sátorfáját s tovább állott. A

VII. századdal bemenetelt nyert a harang a legtöbb keresztyén államba.

Kezdetben a templomok mellé állított haranglábakon helyezték el őket, később a templomok tetőzetén nyertek elhelyezést és csak azután építettek nekik külön tornyokat a templomokhoz.

A IX. században már teljes elterjedésnek örvendett a harang s pedig nem csak a városokban, hanem a faluhelyeken is és míg eleinte elégségesnek tartották egy harangnak alkalmazását, csakhamar több harangot is öntettek. Már 770-ben Rómában tornyot emeltettek három harang részére. A velencei Urzus herceg 865- ben Mihály görög császárnak 12 ércharangot küldött ajándékba.

Jeruzsálemben az első harangokat Bouillon Gottfried, a keresztes hadjáratok dicsőséges hadvezére vitte nem kis megbotránkozására a törököknek és a szaracénoknak, akik a harangok hangját nem szívlelhették. Igaz, a zsidók sem hallgatták valami nagy lelkigyönyörrel, erre vall, hogy egy mondásukban ilyen átok foglaltatik: „essék sárba, aki húzza a kötelet (a harangkötelet), aki húzza a kötelet, essék a setétségbe.“

Magyarországba a harangok a ke- resztyénséggel egy időben jöttek be, van harangunk I. István idejéből is, ki 1000 — 1038-ig uralkodott. A ke- resztyénség diadalával természetesen szaporodtak harangjaink is. Szent Lászlónak (1077—1095.), a kereszteshadjáratoknak és a tatárjárás idejéből mind több és több harangemlék maradt fönn. Ma pedig alig van templom torony nélkül s még kevésbé torony harang nélkül.

A legtöbb harang ezidő szerint Oroszországban van és pedig nem csak azért, mert ez a legnagyobb állam, de aránylag is viszonyítva a többi országokhoz, ott van a legtöbb harang a legkülönfélébb nagyság szerint. Egy magában Moszkvában nem kevesebb harang van, mint 1700. Az „Iván-velikinek“ nevezett templom- toronyban, amely négy emeletes 37 harang függ. Ezt a tornyot 1812-ben nagy kár érte. Egyik harangja, amelyet 1710-ben öntettek, a „Bolshoi“ ami annyit jelent magyarul, a „vastag“ leesett. 1817-ben Sándor cár elrendelte ezen óriási harangnak, — amely eredetileg 124.C00 font, azaz mintegy 621 mázsa volt, — újra ön-