Harangszó, 1912-1913
1913-01-05 / 11. szám
80 HARANGSZÖ. 191.3. január 5. felhívta, hogy a zajongó barátokat kényszerítsék csendre, ha pedig az nem sikerülne, a vita helyéről tiltsák ki. Miután a bírák így tettek, nyugalom és csend lett, a vita megkezdődhetett s több napon át tartott. A vita előbb a mise és az úrvacsora, majd a papok nőtlensége felett folyt. — Hát te tűzre való eretnek, azt állítod, hogy a szent mise ördögi találmány? — így kezdte Gergely barát a vitát, miközben pufók arcára lenéző, kicsinylő mosoly ült s hangja olyan volt, mint hogyha a tanító rossz, hanyag tanítványát dorgálja. Szántai szerényen, messze hallható érces hangon adta meg a kérdésre a feleletet: „Hogy eretnek vagyok, azt visszautasítom. Én azt vallom, ami a Krisztus evangéliomában van ben- foglalva, aki misét nem rendelt el s azt az apostoli egyház sem ismerte. Avagy mutass nekem egy helyet a Szentírásban, amelyen meg volna írva, hogy Pál, Péter vagy bármely más apostol valamikor misézett!“ Gergely barát dühösen megrántotta cingulumát, amely hasán ugyancsak megfeszült, kámzsáját úgy hátralökte, hogy tonzurája is kilátszott alóla, azután pedig folytatta a kérdezést: „Hát a szentatyáknál nem olvastál a miséről semmit s nem tudod, hogy szent zsinatok rendelték el annak tartását?“ — Igaz, az egyház kiváló irói közül többen tanítanak a miséről, irataik sok tekintetben hasznosak az olvasásra, de véleményök nem lehet zsinórmérték a hit dolgában, mert ilyen csak a Szentírás. A zsinatok sok üdvös határozatot' hoztak, de feltétlenül mindenben nem érdemelnek hitelt, mert gyakran tévedtek és egymásnak ellentmondottak — felelte Szántai. — Hallottátok az eretnekséget, mit mesterétől, a wittenbergi egyházrombolótól tanult? — kiáltott most Ger gely barát a dühtől elkékülve. — Igen, az én reformátorom, Luther Márton, ezt tanítja s tanítását én is vallom, mert tudom, hogy azok, akik a zsinatokon tanácskoztak, szintén gyarló emberek voltak, akik tévedhettek. — Te ennélfogva a miseáldozat áldásait is tagadod és megveted ?! — Ti pápisták azt mondjátok, hogy a mise Krisztus áldozati halálának vér nélkül való ismétlése, amely bűnbocsánatot eszközöl élőnek, meghalt- nak^ egyaránt. Én, megvallom, sehol az Újszövetségben nem találom, hogy Krisztus áldozati halálát meg lehetne, vagy meg kellene ismételni, sőt a Zsidókhoz írt levél (7. r. 27. v. 9. r. 12. v.) azt tanúsítja, hogy Krisztus egyszer és mindenkorra áldozta fel magát s halálával eleget tett a mi bűneinkért, az Istent kiengesztelte. Vakmerő, istenkáromló tehát, aki Krisztus feláldozását ismételi, mert azzal halálának jelentőségét kicsinyeli. Vagy talán azt hiszed, hogy Istent kényszeríthetitek áldozataitok elfogadására, mert hatalmatok van az áldozat tárgya felett, mint ahogy a zsidó vagy pogány áldozópap hatalmat gyakorolt a feláldozandó állat felett. Ne áltassátok magatokat, Isten irgalmasságot kíván, nem áldozatot. Ti, úgy látom, abban a balhitben ringatjátok magatokat, hogy Krisztussal is rendelkeztek, nagyobbak vagytok, mint ő. Ne tévelyegjetek, meg van irva: „minden térd meghajol az ő nevére“ s tanuljátok meg, hogy őszinte bűnbánat, megtérés, szilárd hit a ti misétek nélkül is eszközöl bűnbocsánatot. De miféle áldozat is az, amit ti Istennek bemutattok, de oda nem adtok. A régi pogány vagy zsidó, ha áldozott, elégette az áldozatot, azt vélvén, hogy illata istenéhez száll, ámde nálatok miért kell a kenyeret megenni, a bort meginni, hogy Istennek tetsző legyen s másnak váljék üdvére az áldozat. Balgák, azt hiszitek, hogy még Isten felett is gyakorolhattok hatalmat.“ Gergely barát, mikor ezt meghallotta, úgy felbőszült, hogy kész lett volna társaival nekitámadni Szántainak, de az nem ijedt meg, hanem nyugodtan állt helyén. A bírák ezzel a vita első részének véget vetettek és kimondották, hogy másnap az úrvacsoráról folytatják a vitatkozást. Gergely barát és társai feltették magokban, hogy Szántait, amint csak lehet, sarokba szorítják s az eretnekség bélyegét rásütik. (Folytatjuk.) Simeon. Ősz fürtjeid válladra omolván, Fehérlenek, mint tél a hegy ormán. Vénült arcod ráncokkal van tele, Az élet sok barázdát vont bele. Húz már a föld, nagyon meggörnyedtél, Vén Simeon ! de megöregedtél! Mögötted áll már hosszú egy élet: Szíved vájjon még mit is remélhet ? Szól Simeon: Öreg vagyok, igaz; De éltet még s erőt ád a vigasz, Mit próféták ajka hirdetett, Akiket az Úr lelke ihletett. Eljön bizton küldöttje az égnek, Kit népének az Isten Ígért meg. Azt várom még — azután semmi mást, Meghalhatok, látva a Messiást. Ősz Simeon bizalommal telve, Csak várja, hogy az idő betelne. És nőnek bár aggastyán évei, Agg korával nőnek reményei, Hogy teljesül a nagy, szent Ígéret — Ajkán azért zeng Istendicséret — Bízik: addig nem látja a halált, Míg reménye szép valóra nem vált. Egyszer csak úgy érzi az agg ember, Hogy a szíve sokkal frissebben ver. Görnyedt teste kiegyenesedik, Egész lénye megelevenedik. Szokatlan tűz gyúl ki két szemében S csodás ihlet ébred bensejében. Titokzatos vágytól nincs nyugalma, Mintha vonná a lélek sugalma. Felszedkőzik az öreg Simeon, Megyen oda, ahová szive von, Szinte siet, amint viszi vágya A szent helyre, az Úr templomába, Amelynek ő nem ritka vendége; Bú s gond ellen ott a menedéke. Boldog most is, amint belép lába Az Istennek szentelt csarnokába. És leborúl arQCal egész földig, Ősz fürtjei a föld porát födik, Föld porába pereg fényes gyöngye : Két szemének enyhületes könnye. A nagy Istent úgy imádja, kéri: Adja meg az üdv napját elérni. Nincs más vágya, egyéb óhajtása: Csak hogy egyszer a Messiást lássa. S amíg buzgó imádságát végzi, Lelke Isten érintését érzi. És hall csodás mennyei szózatot: — Az idő betelt 1 jő a te vigaszod ! Örvendezzen a te hívő szíved, íme lássad : egy ártatlan kisded ! A kis Jézus, ő az, senki más, A Megváltó, az ígért Messiás. Ősz Simeon reszketve feltekint, Feléje az áhítat csendje int, Szíve dobban, szinte repes belé, Amint oda néz az oltár felé: Ott borúi le József és Mária, Kinek keblén nyugszik kisded fia. Odaragyog a napfény sugára, Dicsfényt hint a gyermek homlokára. Izraelnek világossága ez 1 Szól Simeon s siet a gyermekhez. A kis Jézust karjába ragadja, Karjai közt boldogan ringatja. És ajkain felhangzik új ének, Dicséretet zengve Istenének: Áldott az Úr 1 Könyörült népein ! A Megváltót meglátták szemeim. Áhítattal tekint fel az éghez, Szíve, ajka újra imát végez. Áradozva áldja a jó Istent 1 S mint ki már e földön elért mindent, Egyet kér csak — bevégezvén dolgát: Immár, Uram, bocsásd el vén szolgád. Békén léphet a sír homályába, Ki Jézusban üdvét megtalálta. Vitális Gyula. Az új adótörvény és a gazdák. Bizonyára mindenki hallotta már, hogy új adótörvények vannak, melyek alapján egy félév, esetleg egy év múlva újra megállapítják az ember adóját. Persze, a legtöbb ember há-
