Harangszó, 1912-1913
1912-10-27 / 1. szám
2. HARANGSZÖ. 1912. október 27. megírva annak a halálra korbácsolt rabszolgának szavaiban, aki ezzel a sóhajjal leheli ki lelkét: „Miért él a pór ? — a gúlához követ Hord az erősnek s állitván utódot Jármába, meghal. Milliók egy miatt.“ Irtózatos igazság volt ez. Mert csak az egyesek éltek, a milliók öntudatlan fásultsággal hordozták lealázott emberi méltóságuknak jármát s annyira megszokták ezt a rabigát, hogy még Izrael népe is visszakívánkozik a szabadság földjéről a gólyák árnyékába, a húsos fazekak mellé... Igaz, hogy akadtak Mózesek, próféták, bölcsek, költők — koruknak reformátorai, — akik Istenleikétől ihletve ébresztgették az emberiséget szolgai álmából... de szavuk kiáltó szó lett a pusztában! Csak mikor már majdnem az egész világ egy urat ismert, egy urat szolgált, akkor született meg a szabadság evangélioma a názárethi Jézus személyében. Ahova az ő szent keze elért, magához ölelte az elhagyottat, az üldözöttet, védelmezte a gyengét. Ahol az ő szent igéje elhangzott, ostorozta a bűnt, mely a legnagyobb szolgaság forrása, megalázta a gőgöt, — hirdette a testvériség evangeliomát s példájával igazolta, hogy nem az egymáson való uralkodásban van a nagyság, hanem az egymásért való szeretetteljes szolgálatban. Ugyanezekkel az eszmékkel mentek el széles e világra az ő apostolai is s megingatták velük a zsarnokok trónjait s ébresztgették a szolgaság járma alatt levőket: „a szabadságban álljatok meg. s ne kötelezzétek magatokat a szolgaság igájával.“ De az utánuk következő kor nem értette meg Krisztus evangéliomát, mert a szolgálat helyett az egyház és annak papjai uralkodni kezdtek. A római pápa hirdette ugyan, hogy ő „szolgák szolgája*, — de azért úr volt a császárok, királyok felett s ami több, a lelkek felett is. — Ez a hatalom 1500 esztendeig véka alá rejtette a szabadság evangéliumát és annak boldogító igazságait. Újra szolgaságnak házává lett a föld és ez borzasztóbb volt, mint az ókor szolgasága, mert a lelkek felett gyakorolt győzhetetlennek látszó hatalmat 1 Az embernek legtermészetesebb jogát, hogy Istennel szabadon érintkezzék, elvették tőle, odaállítván közéjük közvetítőül a gyóntató papot. — Ő előtte kellett a bűnösnek kitárni szívét, nem az Isten előtt, — ő bocsátotta meg a bűnöket, ő üdvözített, nem az Isten. Ezt az üdvösséget, amit egyideig a gyóntató székekben árultak, utóbb piacra vitték, vásárt csaptak belőle s aki többet fizetett, annak több bocsáttatott meg s eljött az idő, mikor könnyebb volt a tű fokán általmenni egy tevének, mint a szegénynek a menyországba jutni. De ez a hatalom volt alkalmas arra, hogy teljes szolgaság jármába verje az üdvösség után sóvárgó lelkeket. Az istenadta nép vakon látogatta az idegen nyelvű istentiszteleteket, öntudatlanul forgatta olvasóját, böjtölt, búcsúkra járt, vette a bűnbocsátó cédulákat — s elfeledte — mert elfeledtették vele — az apostoli intést: „a szabadságban, mellyel a Krisztus minket megszabadított álljatok meg s ne kötelezzétek magatokat szolgaságnak igájával I “ Ennek a lelki szolgaságnak bilincseit törte össze 1517. október 31-én dr. Luther Márton, — mikor az öntudatra ébresztett embert visszaadja önmagának, mikor a lelki gyámkodás helyett az egyéni felelősséget követeli s a fejedelmek, bíborosok gyülekezetében és a szabad ember bátorságával hirdeti: „máskép nem tehetek, mert nem tanácsos a lelkiismeret ellen cselekedni I“ És ettől fogva a szabadság szellemét megfojtani többé nem lehetett, diadalmasan járja be a művelt világot, mindenütt jogot követel az egyénnek, szabadságot a lelkiismeretnek I S mikor a lelkiismeret — sok nehéz harc és vérontás után, lerázta magáról a szabad röptét gátló békókat, — megújult a világbéke 1 A tudomány, irodalom, művészet sőt az ipar, kereskedelem új lendületet vett, a népnevelés, vallásosság, hithűség szép virágai nyíltak a szabadság levegőjében, tisztább lett a családi élet, nemesebb a társadalom... s a világ 1500 év alatt nem haladt any- nyit, mint a reformáció első századaiban, hogy a legújabb kor csodás alkotásait ne is említsük. Kedves evangélikus feleim, — ti is ennek a lelkiismereti szabadságnak vagytok letéteményesei, boldog örökösei. Vajha megértenétek s méltányolnátok ennek nagy értékét I Hogy ne lenne egyetlen lélek sem, mely nem ismerné jelentőségét annak, mit tesz az evangélikusunk lenni, lelkiismeretében szabadnak lenni 1 Ünnepeljünk a közel kétszáz millió protestáns testvéreinkkel hálaünnepet Istennek, aki a lelkiismereti szabadság áldásainak részeseivé tett minket is. „A szabadságban, mellyel a Krisztus minket megszabadított, álljatok meg s ne kötelezzétek magatokat ismét a szolgaság igájával I“ Az utolsó saári prédikátor. Irta: Payr Sándor. A régi fényes sárvári gyülekezet tőszomszédságában állott már a reformáció korában is Saár község, melynek szintén igen korán volt külön evangélikus papja. S abban az átmeneti korban egy igen érdekes dologgal kapcsolatban emlitik Saár nevét. Nádasdy Tamás főtisztje, Perne- szics György írja ugyanis távol levő urának 1551-ben Sárvárról: „Tegnap vagyis Krisztus teste ünnepén (úrnapján), amint nevezik, precesszióvá] voltunk Saáron mindnyájan, ama régi visszaélés elhagyásával, csupán himnuszokkal és egyházi énekekkel.“ Vagyis ők az ostyát már nem hordozták körül és nem is mentek volna el eukarisztikus kongresz- szusra tüntetni, ha akkor rendezik, így kezdte Nádasdy udvarnépe az evangéliommal ellenkező szokásokat elhagyni. Nevezetessé lett azután a saári templom arról is, hogy Tinódi Sebestyént, a magyaroknak ezt a régi híres lantosát és énekesét, ki szintén a sárvári udvarban élt és szintén elfogadta egyházunk tanait, 1556-ban ide temették. 'Perneszics írja róla is: „Tinódi Sebestyén megvetvén e halandó földi muzsikát, az égiekhez költözött, hogy ott az angyalok között szebbet tanuljon, akit is én e .hónap (január) utolsóelőtti napján eltemettem a saári atyák hamvai mellé.“ 1599-ben már az adókönyvek is emlékeznek a saári evang. papról, aki feleannyi adót (2 frt) fizetett, mint Magyari István a sárvári pap. Fizetése is csak felényi lehetett. De volt a saári papnak is két jobbágya, kik régi szokás szerint bizonyos napokon neki szolgáltak s pénzzel és terményekkel is adóztak. Volt továbbá a nagyölbői határban is tizenharmadfél hold földje és nyolc kasza alja rétje. Valószínű, hogy Kőszegi Rozs Balázs is Magyari idejében saári pap volt. De Breznai Mihályról már bizonyosan tudjuk, hogy 1630—1634-ig ott szolgált. A bükiek is hívták, de nem ment el hozzájok. Nádasdy Ferenc hitehagyása után, aki Esterházy lánya kedvéért és a nádorság reményében hagyta el vallását, nehéz sorsuk lett a saári papoknak is. Sárvárott 1643. karácáony táján vették el az evang. templomot.
