Harangszó, 1912-1913

1913-06-22 / 27. szám

1913. június 22. HARANGSZÓ. 215. vitték, ki hitte volna, hogy idegen földön _ pusztul el ragályos lázban ? „Az Úr adta, az Úr elvette“ — mondta megadással és nem vesz­tette el hitét. A gazdasággal többet nem vesző­dött, kevés földjét árendába adta, maga fölvállalta az éppen megürese­dett céhmesteri állást, ami hajlamai­nak úgyis megfelelt. Valamicske fi­zetség jár avval is, az ő csekély igényeihez mérten éppen elég. Már ez régen történt, a parókia kétszer is lakót cserélt azóta, de a céhmester székét az oltár közelében még mindig ő tölti be nagy meg­elégedésére mindeneknek. Nem is volt, nem is lesz többet ilyen céhmesterük a fenyvesieknek, elismerik ezt maguk is. Aki így meg tudja teríteni az oltárt, hol gyászfeketébe, hol biborbársonyba vonva azt, aki oly ünnepélyes ko­molysággal tudja föltárni a tisztelendő úr előtt az oltár rácsos ajtaját, s míg az imádság tart, úgy tudjon meg­állni, lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel, mint a megtestesült buzgóság, aki oly nesztelenül osonva tudja hordozni a perselyt, megrázván gyön­gén a csengetyűt a netalán szunyó- 4 kálók füle mellett, a ki olyan rendet tudjon tartani, hogy se az iskolás­gyerekek közt, se fönt a karban, a legények sorában semmi rakoncát­lankodás ne essék az Úrnak házában. A végelgyengülésben szenvedő toronyóráról, melyet csak ő tud kö­telessége teljesítésére kényszeríteni furfangos peckek, nehezékek alkal­mazása által — nem is szólok. Erre tart legtöbbet ő maga is. „Hát bizony, ez csak addig jár, a meddig én járni tudok — szokja kedélyesen mon­dani, — mert nagy baj van a peri- petikulumában, és az egyik kagyil- lója is hibázik, ennek csak én tu­dom kifundálni az indekszit!“ Ez önkényesen kitalált műszavak dacára azonban az óra üt pontosan és mu­tatja az időt későn, korán. Érdemes azt elnézni, amit Márton bácsi tempósan tesz-vesz, és mindig talál magának valami dolgot a gond­jaira bizott templom körül. Söpörget, szellőztet, a csillárokat, gyertyatartó­kat fényesítgeti, s szép napos idők­ben végigteregeti a papiak kerítését a sok ékes oltárterítővei, hogy vala­mikép kárt ne tegyen bennük a pe­nész. Tudja mindegyiknek a történetét: „Ez a fáin damaszkvirágos a bol­dogult Tallósy Gáborné nagyasszony j menyasszonyi ruhájából készült. Ál­dott, jólelkü uriasszony volt, sok ár­vát, özvegyet megsegített. Ezt a szép égszinü kék bársonyt a Mezző ura­ság ajándékozta, mikor az egyetlen leánya esküdött. Finom nagyasszony­ság lett belőle, aranypénzt dob min­dig a szegények ládájába, mikor haza­látogat és a templomba eljön. Ezeket a halavány rózsákat a Ligetfalvi kis­asszony varrta ki a sárga selyemre. Ilyen sápadt virágszál volt maga is, mert nem adták a kedveséhez, akit szívből szeretett. Ott van a kőkeresztje a temető nyugati sarkában. Ötszáz forintért állíttatta az édesapja, de már mind hiába!“ És így tovább. Élő krónika ő, vi­szontagságos, nagy idők hiteles tanúja. Sok minden történik közel egy év­század alatt, arra ő mind visszaem­lékezik. Ő szolgálta már azt a láng­lelkű papot is, kinek emlékét a temp­lom falába illesztett márványlap őrzi. Hazafiságáért rabbilincset viselt és börtönben sorvasztá az önkény, de hívei nem engedték, hogy itthon más foglalja el helyét, és addig kopogtak megalázkodva a hatalmasok ajtaján, míg visszakönyörögték. Olyan volt, mint egy apostol, mikor ősz hajával, rablánc bénította kezével újra a szó­székre lépett. Könnyel a szemében meséli az öreg Márton még most is ezt a szomorú történetet. Mennyit, de mennyit tud ő ezen­kívül még beszélni a szabadságharc eseményeiből, kicsiny emberek nagy hőstetteit. Olykor ő maga is rejtege­tett egy sebesült lengyelt, pajtában, szénakazalba ásott odúban, utoljára asszonyruhába bújtatva — (szép, csu­paszképű fiatal legény volt) — csem­pészte át a határon. Kétszer is keres­ték azonközben a zsandárok, hej, ha reá akadnak, nem lehetett volna egy pitykét adni a kettőjük életéért! Az ilyenféle történeteknek legbuz­góbb hallgatója az a kis szőke fiú, a család kedvence, aki ott szokott ténferegni a papiak tornácán, és ha öreg barátját jönni látja, menten elébe fut. Mindig van valami megbízása számára, majd a kis szekér rúdja törött el, majd a hinta-ló lába. Márton bácsi mindezeknek készséges orvosa és egy éles bicska sok jóakarattal szövetkezve csodákat művel. S köz­ben folyik a mese. Mert Márton bácsi nagy ragaszko­dással viseltetik mindenkor a parókia ez időszerinti gazdája iránt, s mint aféle „belső ember“ nagy becsülésnek örvend ő is. Cikornyás reggeli köszön­téseit nagy türelemmel hallgatják min­dig és viszonzásul egy-egy kis „gyo­morerősítő“ is kijárja, s a tisztelendő úr el-elbeszélget vele barátságosan, mert tudja, hogy nálánál nincsen hí- vebb embere a faluban. Most sincs nyugta a jó öregnek. A papját a napokban egyik távoli fikába vitték gyóntatni, vájjon nem ártott-e meg neki a téli utazás, mert csak késő este vergődhetett haza. Különben is vasárnap reggel van, még hozzá Advent első vasárnapja. Idestova elsőt kell harangozni. Nyugtalankodva tekint az órára, s bár még a héten sincsen a kis mutató, mégis fölkészülődik s a papiakban még a reggelinél ülnek, mikor reájuk nyitja az ajtót s beköszönt nagy tisz­tességtudással : „Szerencsés jó reggelt adjon Isten tisztelendő uramnak, tisztelendő asz- szonyomnak, kis ifjú uramnak 1 En­gedje az Isten, hogy még több Ád- vent-reggeleket megérhessenek erőben, egészségben, mind közönségesen 1 A hó elállt, szépen fagy, sok népünk lehet. Hej tisztelendő uram, erős dol­gunk lesz ma megint!“ Egy hős asszony. Egy nagy párisi lap nemrégen ér­dekes versenyt rendezett. Igen értékes, sok-sok pénzből álló jutalmakat tűzött ki olyan szegény, egyszerű emberek jutalmazására, kik valami hősies, ne­mes cselekedetet vittek véghez. A lap minden héten közölt néhány ilyen történetet, melyek megtörténtét ter­mészetesen mindig a hatóság is iga­zolta. A végén azután a lap olvasói szavaztak, hogy kicsoda kapja meg a díjat. Feltűnő volt az i$, hogy ezek a derék emberek ritkán jelentkeztek maguk. Rendesen más ember, vagy a hatóság jelentette be hőstettüket. Ez is mutatja, hogy az igazán derék ember nem hivalkodik jótettével, ha­nem szerényen magába zárja. Mikor azután a közönség szavazá­sára került a sor, akkor kiderült, hogy a sok-sok száz hős közül a legtöbb ember szíve egy felé fordult. Egy Jeanne Manouvrier nevű asz- szony nyerte el a legtöbb szavazatot, s övé lett a 30 ezer frankos első díj. Manouvrier asszonynak az volt az érdeme, hogy két alkalommal eleven húsdarabokat vágatott ki testéből, hogy ez által megmentse kis mostohafiát, kinek megoperáltatásához ilyen friss emberhúsra volt szükség. Egy mos­toha, ki még az édesanyán is túltesz az önfeláldozásban: az újság olvasói

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom