Harangszó, 1912-1913
1913-06-08 / 26. szám
1913. június 8. HARANGSZÓ. 209 utánban. Ha készen vagyok vele, a második lécre jön a sor s így tovább; legfelül a középre szénavillával jól hegyesen rakom a lóherét, hogy az mintegy gerincet képezzen. Felül oly szépen összelapul aztán a lóhere, Jiogy még a nagyobb eső sem árt neki; alul meg folyvást járja a levegő, úgy, hogy a takarmány gyorsan és szépen szárad, olyan lesz, mint a saláta. Mindenféle marhának csak úgy vásik reá a foga és az megérthető, mert hiszen az ily módon összegyűjtött és szárított takarmányból egy levélke nem sok, de jóformán még az sem megy veszendőbe. Én egy ilyen alkotmányon egyszerre egy kis szekérre való szénát szárítok s azt mindjárt ott helyben felporciózom, mert hát azzal legjobban veszít a gazda, hogy a cselédnépe a drága takarmányt pocsékolja. Azért csak amondó vagyok: a legjobb politika az, hogy a gazda, amit maga megcsinálhat üres óráiban, azt ne bízza másra. Ez az ő legokosabb politikája. Dr. Rodiczky Jenő. Nem ver az Isten bottal. (Korrajz az orosházi nép életéből.) Irta: Veres József. (3. folytatás.) Hajnal felé ki volt a szám: vissza a faluba tartottak, s amint az utcán végig zörgött a lármázó legényekkel a három-négy kocsi, megtudta egyszerre mindenki, hogy az éjjel katonát fogdostak s a kerítésen kitekintve, még a legkeményebb szívű is felsóhajtott : szegény legények. Bizony szegények, mert váratlanul fogták el s egész életükre vitték őket katonának I Hire futott mindjárt reggel annak is, hogy kiket fogtak el. Meghallotta Jóska édesanyja is, a Jutka néni, lélekszakadva, sírva szaladt a községházához s az összecsődült tömegen keresztültörve, rohant az elfogott legényekhez : ölelte, csókolta Jóska fiát, aki még csak át sem karolhatta édesanyját, mert kezét vastag kötéllel hátra kötötték. Bírák uraimék siettették az indulást, feltették a legényeket a kocsikra, kiszakítva őket a siratok karjaiból, közibe vágtak a lovaknak, s nem hajtva a kérő szóra, siró búcsuzásra elkocogtak a gyulai utón, beszámolni ott az elfogott önkéntesekkel. Az egyik dacból, ne lássák, hogy bánja, rágyújtott a nótára: Itt hagyom már Orosházát, Nem eszek több turóstáskát. Az egész falun keresztül, az egész utón kiálltak az ajtóba, öregek, gyerekek, férfiak, asszonyok s búcsút intettek nekik, mert hiszen azok a legények vagy jönnek vissza a faluba, vagy se. A tanyákról is kisiettek az útra megnézni: kiket visznek s bizony mindegyik azt mondotta, hogy senki sem hitte volna, hogy szegény Jóska ilyen sorsra jut. Mindenki az esküdtre gondolt; itt is, ott is felhangzott a búbánatos nóta, amit az esküdt rejtett haraggal, szegény Juliskája tiltott fájdalommal hallgatott csak: De megveri az Ur Isten idővel, Ki a szegényt elfogatta erővel. Megveri valahogy, ha nem is bottal ; de mit használ az Jóskának, ki a Dedenkó dombjáról még egy pillantást, talán az életben az utolsót, veti a távolba vesző orosházi toronyra. Nem hiába mondja a népdal: Sírhat az az édesanya, Kinek Katona a fia, Mindig van annak halottja, Éjjel-nappal sirathatja. Siratta is szegény Jutka néni éjjelnappal Jóskát. Pedig jó híreket is hallott felőle, sőt leveleket is kapott már tőle. Keblében hordta mindig kendőbe takarva az utolsó levelet, elővette vastag, fekete csontfoglalatú pápaszemét, föl-föltette, úgy nézegette a kedves levelet; pedig ha nézte is, ha pápaszemmel nézte is, elolvasni csak nem tudta, ha olvasni tudott volna is külömben, homályos szemeivel, s ha jók lettek volna is még szemei, elolvasni csak nem tudta volna a szemébe tolult könnyektől. Hanem jól esett lelkének, ha fiának legalább kezevonását láthatta. De még hagyján, ha nem tudott is olvasni, tudta ő azokat a leveleket pápaszem nélkül, könyv nélkül, any- nyiszor elolvastatta magának jó emberekkel. Azt meg kell vallani, hogy senki olyan szépen nem olvasta el neki a leveleket, mint a Magánakvaló esküdt Julinkája, azért meg is bocsátotta Jutka néni neki mind, amit az apja vétett ellene, s olyan jóizüen elsir- dogáltak ketten Jóska egy-egy új levelén, hogy megkönnyebbült a szivük, oly jól esett nekik, mintha a templomban imádkozták volna el minden bánatukat. Igaz, hogy mikor eleinte átlopód- zott hozzá Julinka s nyájas szóval vigasztalta fia miatti gyászában: alig-alig tudta megállani, hogy szemére ne vesse apja gonoszságát, de azután mégis csak elgondolta, hogy az a szegény leány ártatlan az apja vétkében. Először tűrte, azután megszokta, később pedig megszerette. Fájó szivére gyógyító balzsam volt a leány résztvevő szava. Szegény, nem is gondolt arra, hogy Julinkénak is van szive s az a szív talán meg is mozdult, az a szív talán szintén Jóskáért dobog titokban. Uram bocsáss’, talán szerette azt úgy, mint tulajdon édesanyja, — csakhogy másképp mégis, nem lehet azt megmondani, de nem is szabad arról senkinek a világon tudni 1 Egyszerre megint levél érkezett, mikor éppen Julinkéval együtt sirdo- gált a fia miatt. A hajadon izgatottan törte fel a pecsétet s reszkető hangon olvasta fel a hirt, hogy Jóska egy huszárszázaddal január 28-án, ha Isten élteti, Orosházán vonul keresztül. Az előbbi levelekből tudták már, hogy Jóska a huszáréletet megszokta, magát a századnál megszerettette, szelíd, okos, emberségtudó magaviseletével, mert hiszen a jónak megvan a becsülete, még a rosszak szemében is. Lett nagy öröm, s nagy sirás az örömtől. Nemzetes Plavetz Mihály jegyző uram is kapott levelet, hogy szállást csináljon bírák uraimék I 1816-ban január 28-án délután érkezett meg a huszársereg. Éppen vasárnapra esett január 28 - ika. Meleg, tavaszias napok, hetek előzték meg. Amíg a huszárok — főhadnagy, egy félszázaddal, — erre felé lovagoltak : közelebb, távolabb gulyákat, birkanyájakat láttak legelészni a tavaszias mezőn, mert a gazdák ismét kieresztették a jószágot a legelőre. Kifordított subában, botra támaszkodva, mozdulatlanul nézett a pásztor az elhaladó huszárokra. Rágyújtottak a huszárok egy-egy dalra: Nem is huszár, ki gyalog jár, Ki bodor paripán nem jár, Lám én magyar huszár vagyok, Bodor paripán is járok. Hűvös északi szél támadt fel, az eső kezdett szemergélni, de úgy, hogy a földön a csepp azonnal megfagyott, azért a huszárok csak daloltak, hogy a távoli tanyákig elkapkodta a szél a régi kuruc nóta dallamát s előre vitte a faluba, melyhez már közel értek; Piros bársony süvegem, Most élem gyöngy életem, Bokréta van mellette, Barna babám kötötte.
