Harangszó, 1912-1913

1913-05-25 / 25. szám

200.

HARANOSZÓ.

1913. május 25.

Nem ver az Isten bottal.

(Korrajz az orosházi nép életéből.)

Irta : Veres József.

(Folytatás )

Éjjeli nyugalomra tért a faluban maradó nép, férfia azonban nagyrészt kocsira szállt s vonult ki a tanyára, urasági földre robotba, folytatni a félben maradt szántást, nyomtatást, mert abban az időben sokkal kevesebb volt ugyan a határban a gabonatermő szántóföld, de a késedelmes, lóval végzett nyomtatás miatt sokszor a hó is szérűnél érte az asztagot.

Sötét este lett, mire Jóska haza érkezett a ménesről a két lóval, néhány százból kellett kiválasztani a magáét.

— Takart-e kigyelmed tűzet, édesanyámasszony ?

— Takartam fiam, ott van a tűzhelyen.

Jóska egy marék szalmát csava- rintott össze, s a hamuval eltakart parázsból szorított bele egy keveset; sebesen, erősen fújni kezdte, hogy csak úgy duzzadt a kipirult arca s mikor igy lángra lobbant, meggyuj- totta a mécset.

Homályosan pislogott a mécs bele, időnkint feljebb, a cserép széléhez kellett piszkálni a zsírból a belet, hogy világa ki ne aludjék. Ilyen módon csináltak akkor tűzet, meg világot; nem is volt ám még gyufa, petróleum, gáz, villám világítás; sőt még később is, az otthon-öntött faggyugyertyával takarékosan kellett bánni!

Jóska tépelődött magában, megmondja-e édesanyjának, amit hallott, vagy se ? Mégsem mondja meg, hátha nem is lesz igaz, csak megijesztené vele szegényt.

összeszedte a szűrt, bekötött ujjábán acél, kova, tapló; a tarisznyát, benne kenyér, só, szalonna. Befogta a kenderhámba a két lovat, föltette a kocsi oldalára a kétágú vasvillát, — anélkül nem szoktak kocsin elindulni, — megmondta édesanyjának, hogy a tanyára megy, hajnalban onnan indul Szénásra, ur dolgára; felült a kocsira, de nem úgy ám, mint most szokás: oldalról függő, puha ülésre, hanem a kocsi fenekének deszkájára, lábát a kocsirúd mellett kétfelé lógatva.

— Isten áldjon meg, édes fiam, vigyázz magadra, — e szavakkal eresztette ki Jutka néni a két-három deszkából összerótt kapun a kocsit,

s utána betéve azt, rábocsátotta a gúzst — lakatnak. A Bodri kutya felugrott a szalmával, sárral tetejezett utcai falra, onnan ugatott a kocsi után még jó sokáig, feleselgetve az utca hangosan csaholó kutyáival.

Julinkáék háza táján meg sem állhatta Jóska, hogy lassabban ne hajt’ són; pedig nem láthatott egyebet, mint az utcára kivilágító ablakot ) hanem hallani hallott valamit. A Bandi éppen a lovakat itatta, s amellett nagy hetykén dalolta:

Már minálunk verbuválnak kötéllel,

Megfogják a szegény legényt erővel,

Hátra kötik a két kezét kötéllel,

Úgy kísérik be Gyulára fegyverrel. ,

Megdobbant a Jóska szíve: Bandi is tud valamit a katonafogdosásról, de nem fél, mert hiszen az ő édesapja gazdag is, esküdt is. Amint a csikorgó kutgémmel felhúzza a vedret s csurogtatja szép lassan a vizet a vályúba, tovább dalolja:

A gazdagnak öt-hat fiát nem bántják,

A szegénynek, ha egy is van, elfogják.

— Úgy is van! — sóhajtott fel Jóska s magában folytatta a dalt:

Utána megy apja, anyja, siratják,

Kérik pénzért az uraktól, nem adják.

Kifacsarodott a szíve a szegény legénynek : rágondolt saját édesanyjára, ki nem is sejti még, mi fenyegeti édes fiát, rágondolt üldöző ellenségére ; félig akaratlanul hangosan vágott bele Bandi nótájába az utolsó két sorral:

De megveri az Ur Isten idővel,

Ki a szegényt elfogatja erővel 1

Rácsapott a két ballagó lóra s hajtott ki a faluból.

Jól esett fájó szívének ez a kis boszu, ez a figyelmeztetés, ez a kis hivatkozás az Isten igazságára. Hadd gondoljon Bandi is az Istenre. Megveri az, ha nem veri is bottal!

A monori tanyák felé vitte az útja, egyik másik tanyán még szólt a furulya s a csendes őszi estén mesz- sze szállt az epedő dal.

Megérkezett a tanyára, a lovakat a kocsihoz kötötte, vetett elébük, maga pedig a kocsi elé ieküdt szűrben.

Lassan-lassan egymásután elhallgattak a furulyák, a kutyák csaho- lása is megszűnt, csend lett, csak alvó lova lélekzett mellette néha nagyot, hosszan. Felnézett a csillagos égre s elgondolta magában: milyen sok csillag jár az égen, mégis szépen megférnek egymástól, soha össze nem ütköznek,, egyik nem irigyli a

másik fényét, — hát az ember miért nem tud a földön igy békében megférni?! Mikor egy-egy csillag leszaladt: követte tekintetével, míg eltűnt utolsó sziporkája is. Ugyan kinek a csillaga ? I

Elcsendesült.

Egyszer csak kutyája a Vigyázz vakkantott mellette, talán álmában; ő is csendesen rászólt, szintén álmában : csiba te, Vigyázz! Hanem a Vigyázz megint mozdult, megint vakkantott egyet; félálmában kocsizörejt hallott Jóska távolról; — az országúton mentek a kocsik, de a kocsizaj mindig közelebbről hallatszott, s mikor az ő bejárójukon a tanyára befordultak : a hű Vigyázz felugrott, s ugatva a kocsik elé szaladt. Jóska is fölébredt, fejét fölemelve, oda nézett: hát meglepetve látja ám a homályban, hogy három-négy kocsin vágtatnak befelé.

Betyárok, vagy talán már éppen a katonafogdosók ?!

Felugrott, lekapta a kocsi oldaláról a vasvillát, s egyszerre úgy érezte, hogy most már ő is másodmagával van.

A kocsik a tanya eleibe kanyarodtak, az emberek leugráltak, s az esküdt hangját lehetett megismerni, amint parancsolta: körül kell fogni a tanyát. S amint a kocsi oldala mellett Jóskát megpillantotta, oda kiáltott: add meg magad Jóska, meg nem szabadulsz, katonának viszünk.

Látta a bottal, vasvillával ellátott embereket Jóska, el nem menekülhet: látta, hogy körülvették, meg nem védheti magát annyi ellen: hirtelen beugrott a konyha ajtaján, azt maga után becsapta, bezárta s föltette magában, hogy meg nem adja magát.

— Nem voltam én falu átka, se nem loptam, se nem öltem, nézzen Istent bírák uraimék!

— Se szó, se beszéd, Jóska fiam, ennek meg kell lenni, mint az egy halálnak, ne ellenkezz!

— No hát, ha meg kell lenni, de nem is lesz meg emberhalál nélkül, — így válaszolt Jóska belülről, s erősen megmarkolta a vasvilla nyelét.

Odakint, úgy látszik, tanácskoztak a sötétben: hogyan foghatnák el. Jóska annyit hallott, hogy körül kell fogni a tanyát, be kell törni a konyhaajtót.

A szegény kisbéres sírva, jajgatva, tanácstalanul tördelte kezét, de segíteni gazdájának nem is mert, nem is tudott; a Vigyázz mérgesen ugatott az idegenekre, de azzal csak a zajt növelte.