Harangszó, 1912-1913
1913-03-16 / 20. szám
160. HARANGSZO. 1913. március 16. t hogy neve azon koszoruzott hősök sorába irassék, akiket mindenkor tisztelettel és csodálattal emleget az utókor s akiknek emlékénél halhatatlan tulajdonságokkal gazdagszik az emberi szív. Alig volt még 17 éves, amidőn mint tűzérhadnagy résztvett a nagy Napoleon oroszországi hadjáratában (1812), hogy küzdjön hazájának gyűlölt ellensége: az orosz ellen. Ugyancsak végigharcolta az 1830/31-iki lengyel szabadságharcot, amely a halottaiból ébredező lengyel nemzetnek utolsóelőtti lélegzetvétele vala. A gyá- szosvégü osztrolenkai csata után, ahol mint ezredest hősies bátorságáért ott a csatatéren léptetik elő tábornokká, — Franciaországba bujdosik, 1833- ban portugál zászlók alatt küzd a szabadságért, majd újra francia földön telepszik le; amidőn pedig 1848-ban a szabadság-szellő lengi át Európa országait, hazájába siet, mert azt hiszi, hogy ütött a szabadulás órája Lengyelország számára; de látva, hogy ott minden csendes és nyugodt, visszafordul s előbb a bécsi nemzetőrségnek lesz a főparancsnoka, majd amint itt helyzete tarthatatlanná válik, hazánkba jő s Kossuth Lajosnak intézkedésére átveszi az erdélyi hadak fővezérletét. S Erdély, hazánknak ez az égbe- nyuló hegyekkel övezett, vadregényes völgyekben gazdag, s/.ép, nagy délkeleti része, ez lön Bem ama kitűnő hadmíveleteinek szintere, amelyek nevét az egész világon ismertté, alakját bámulttá tették. A szabadságért vívott 1848/49-iki harcok Erdély földjén annyira összeforrottak Bem nevével és alakjával, hogy azokat nélküle elképzelni nem is lehet. Az 1848/49-iki erdélyi hadjáratok nem egyebek, mint Bemnek dicsőséges, fényes hadjáratai. Az eddig vereségre-vereséget szenvedett, csüggeteg katonák kedvetlenül, bizalmatlanul fogadták az idegen férfiút, aki csak néhány szót tudott magyarul, azt is töredezett érthetetlen kiejtéssel. Magastermetű, imponáló megjelenésű, már alakjánál fogva is lelkesíteni tudó vezérre számítottak ők s íme rfiost itt áll előttük egy igénytelen külsejű, alacsony, törődött öreg ember. De kedvetlenségüket öröm váltja fel, bizalmatlanságuk helyébe rajongó szeretet lép, csüggedő szívüket csodás lelkesedés szállja meg, amint megismerik új vezérüket. Temetőhöz hasonlított Erdély képe, amidőn Bem odaérkezett. Az országot császári seregek tartották megszállva, a magyar lakosság közt pedig a vad oláhok fosztogattak, raboltak szerteszét s vitték véghez rajtuk azokat a vérengző kegyetlenségeket, amiknek olvasásán még ma, immár annyi év után is iszonyú borzalom járja át szívünket. Ehhez járult, hogy 1849 tavaszán még orosz csapatok is átlépték Erdély határát, hogy segítségére legyenek az osztrák hadaknak s a rabló oláh hordáknak az erdélyi magyarok leigázásában. Tehát nehéz feladat előtt állott Bem Erdélyben. De az akadályok nem riasztották vissza. Egymásután vívta fényesebbnél fényesebb diadalait az ellenség felett. A zsibói és szurdokig a deési, gálfalvai, piskii csaták, Nagyszeben bevétele, mind a magyar lobogók diadalutjáról beszélnek. Sokszor háromszorta nagyobb erővel állott szembe, mégse hátrált meg. Még veszteségei is a magyar fegyverek dicsőségét, megtörhetlenségét hirdetik. Ahol megjelent, felszáradtak az elnyomottak, üldözöttek könnyei s nevét imáikba foglalták a felszabadított lakosok. Ha a magyar szabadságharc eseményei közül nem maradt volna egyéb reánk, csak az a hősi“ küzdelem, amit Bem vívott maroknyi seregével, hű székelyeivel az osztrák és orosz seregek ellen, akkor is oly drága örökségünk volna nekünk, amelyre mindenkor igazi nemzeti büszkeséggel mutathatunk reá. Olyan volt Bem erdélyi hadjárata, mint Julius Caesar győzelme az ellene küldött római sereg és a lázongó egyptomiak felett. Ő is elmondhatta: Jöttem, láttam, győztem! 1848 dec. 8-án érkezett Erdélybe s ugyanezen év karácsony ünnepén már a lakosság örömujjongása közt vonult be 1 Erdély fővárosába: Kolozsvárra, 1849 március 19-én pedig, amidőn Brassóba érkezve, azt tapasztalta, hogy az ellenség onnét Oláhországba szökött, azt irta Kossuthnak: „E szerint az erdélyi hadjáratnak vége.11 Bemnek szép hadi sikerei mindenesetre kitűnő katonai képzettségének, kiváló hadvezéri talentumának tudan- dók be. De nem kevés része volt ebben a nemes bánásmódnak, a mellyel katonái iránt viseltetett. Katona volt ő a szó igaz értelmében, de katonai köpenye alatt melegen érző szív dobogott. Fegyelmetlenséget nem tűrt, de szíve szeretetét sem rejtette el felolvaszt hatlan jégkéreg alá. Utolsó falatját is megosztotta katonáival s akárhányszor maga virrasztóit, csakhogy katonái kipihenhessék magukat. Ha győzött, kitüntető szeretete határt nem ismert: a bátrakat megdicsérte, az érdemeseket megjutalmazta, előléptette, s sajátkezüleg tűzte fel az érdemjeleket azok keblére, akik a csatában kitüntették magukat. Igazi vezér volt, aki maga vezette rohamra katonáit, s ha hátrálnia kellett, utoljára hagyta el a csatateret. E mellett bátor katona, aki a félelmet még nevéről sem ismerte. A szász- p város mellett vívott csatában egy gránátos őrmester oly közel jutott a magyar ágyukhoz, hogy azok egyikére rátette a kezét annak jeléül, hogy azt lefoglalja. Amint Bem, aki maga állott a veszélyben forgó ágyú mellett, ezt észrevette, haragra gyúlt arccal így kiáltott a merész katonára : „Te nyomorult, te az én ágyúmat akarod 1 “ — s lovagló ostorával olyat sújtott végig annak arcán, hogy az ijedten tántorodott vissza. Ugyancsak itt történt, hogy egy ellenséges puskagolyó jobb kezének középső ujját letépte. De ő nem szállott le lováról, hogy vérző sebét bekötöztesse, hanem amíg az orvos ujját operálta, lován ülve maradt s onnét lelkesítette katonáit kitartásra. Bemben a vasakaratu katona is előttünk áll. A mibe belekezdett, azt — bármily nagy áldozatába került is 1 — keresztül vitte. V A csüggedést nem ismerte. Amidőn a gyászosvégü segesvári csata után, ahol saját élete is nagy veszélyben forgott, ahol a menekülés közben kocsija egy süppedékes, iszapos helyen felborult s ő derékig esett a piszkos iszapba, s csak a csodás, isteni gondviselésnek köszönheté, hogy az ellenség kezébe nem került, — amidőn Bem ekkor táborába érkezett s tisztjei csüggedten vették őt körül, s aggódva kérdezték tőle, hogy most már mit csinál, az agg, fáradt tábornok kiegyenesedett s így válaszolt: „Hát verekedni, az utolsó emberig verekedni !“ Innét az a bámulatos erő, amely- lyel Bem hadserege rendelkezett, innét az a páratlan lelkesedés, amely- lyel a székely honvéd Bem zászlaja ^ alatt harcolt. Ha hallá agg vezére biztató szavát: „Előre fiuk!“ arca kigyúlt s „Éljen Bem apó!“ kiáltással lelkesülten, bátran rohant az ellen soraira s nem ismert útjában semmi akadályt. Mint ember, Bem a tiszta jellem megtestesülése vala, s mint ilyen az emberben az embert becsülte. »-Szabadságharcunk vezéralakjai közül Kossuth Lajoshoz ragaszkodott legnagyobb tisztelettel, szeretettel
