Harangszó, 1912-1913
1913-03-16 / 20. szám
1913 március 16. HARANGSZŐ. 157. „No lám, tél vanl“ gondoljátok, mikor egy reggelre elborítja az utcát a frissen esett hó, de ellapátoljátok hamarosan azt is, nehogy föláztassa kényes cipellőtöket. Hogy már tavaszodik, azt abból tudjátok meg, hogy kevesebb szenet fogyaszt a kálvhátok s az utcasarkokon vézna gyermekkezek sápadt ibolyákat kínálnak felétek, amiket pincelakások ablakaiban kényszerítettek virágzásra nagy keservesen. Az azúrkék égnek ti akkor is csak egy darabját láthatjátok s kanyargós utcátokon megtörve a tavaszi fuva- lom, nem viheti el hozzátok a kikeletnek Ígéretét. Mi, csak mi tudjuk itt a falun, milyen kedves a tél, milyen csodálatos a szép ébredő tavasz! Pihen a természet, pihenünk mi is, a kenyér gondja nem bánt, ha kivettük becsületfel részünket a munkából, a hév nyár napjaiban. Körülüljük a pattogó tüzet s el-elbeszél- getünk; meghányjuk-vetjük az élet sorát, tervezgetünk a jövőre, de legszívesebben a múltat emlegetjük. A múltat, amely csodálatosképen mindig szebb és jobb volt a jelennél, amely ellen egykor talán zúgolódtunk, de mdst már vágvva visszakívánunk. Majd ha a mostani jelen szintén múlttá válik, akkor reájövünk, mennyi tartalom volt ebben is, a jó Isten mennyi örömet hintett életünknek minden szakára. A nagy világ eseményeit is szóvá tesszük, nyugodt elmével hánytor- gatva az élet különös sorát, a fogandó szerencse szeszélyeit, mert mire azoknak híre hozzánk elér, úgy átszűrődik úgy elcsitul, mint tarajos hullámok moraja, halk loccsanássá szelídül mire partot ér. Miattunk békén viselheti fehér bundáját Télapó, még örülünk, hogy zsenge vetéseinkre is reáborítja és gazdagabb reménnyel biztat a jövő aratás. Majd jönnek úgyis a pajkos tavaszi szellők és incselkedve addig tépdesik, mígnem a jó öreg szedi- veszi sátorfáját és békésebb hazát keres magának. Mikor nagy szerényen megjelenik az első hóvirág, mikor egy reggelre aranysárga virágba borul a somfa, akkor mi már tudjuk, hogy itt a kikelet és mohó örömmel rohanunk ki a szabadba, hogy tündér lába- nyomát csapázzuk. Széttörve jégbilincsét, vígan csörögve fut már a patak, átlátszó vizébe karcsú moszatok nyújtogatják vékony karjaikat s a kövecsek közül a békarokka ütögeti föl kíváncsi fejét. Egyik napról a másikra a mogyoróbokor csodakép kivirágzott; diadalmasan himbálja könnyű fürtéi ezrét s az ágak tövén a kis nővirág. mint egy parányi csillag, bi- borszínben ég. Bizonytalan röpülés- sel néhány félénk kis méh döngicséli körül, akik eljöttek szétnézni, hogy nem akadna-e már valami betakarítani való I ? A sövény tövében, hol odasüt a nap. kicsi szörnyeteg — barna gví- kocska — melengeti a téli álomtól meggémberedett tagjait, ám lépteid neszére fürgén tovaillan és meglapúl a csalitban. Megmozdul minden kis porszem, minden göröngy, s pezsdűlő élet kél alóla, míg a napfényes levegőben vidám táncot járnak a parányi bogárkák miriádjai. Hol voltak eddig, hol teleltek ? Melyik fa odva, száraz levél árnyéka, falrepedése volt menedékük. óvta kicsiny életüket a tél dermesztő fagyától ? Azt csak a jó Isten tudná megmondani, aki még a kis féregre is gondot visel. Ni, a piroshátú bodobácsnak sürgős dolga lehet, mert ugyancsak szalad a porban; ám a katicabogárka kedvtelve hintáz egy tavalyi fűszálon és próbálgatja szárnyait, hogy ha majd a kíváncsi leányzó tudakolja tőle sorsát, menten elröpülhessen abba az irányba, honnét majd eljövendő lészen a farsangról elmaradt vőlegény. Buksi verebek, tarkatollú tengelicék lármás csoportba verődnek egy-egy rügyező faágon. Sokat szenvedtek, nyomorogtak, étien ragadozóknak sokan zsákmányul estek, de minden ínségnek most már vége, vége I Menedéket nyújt már a kizöldelő berek, terítve lesz ezentúl már az ő számukra is a természet pazar asztala. Talán arról tanakodnak kicsiny madárésszel, hogy lám! a hűség megleli jutalmát s hogy még szenvedni is jobb itthon a hazában, mint gyáván elmenekülni a bajok elől. Idestova megjönnek már vándorló rokonaik is távol napkeletről. Vájjon hányán térnek meg épen az elhagyott fészekbe, hányán pusztulnak el a viszontagságos tengeri úton. Biz úgy! itt lesznek maholnap a fecske, a gólya s nyomon követi őket a kis dalosok serege. Hárítsuk félre óvatos kézzel a harasztot, hátha alóla kékszemű ibolya nevet reánk!? Nem, még csak a bimbójára bukkanunk, de most már lázasan, szinte szemlátomást halad előre az ismeretlen erőktől hajtott tenyészet. Alighogy levetette duzzadó rügyeinek enyves burkolatát a vadgesztenye s már csomósán tolakodnak elő pelyhes levelei; hamarosan élénk zöldre válnak s mire észrevennők, már könnyű sátort vonnak fejünk fölé, míg körülöttünk már árnyékot vet a kert fáinak zsenge lombja. Egyre-másra hajt az orgonabokor, már kinyílt a fehér nárcisz s a rátartás tulipán s mind e tavaszi pompa közepeit elérkezik Virágvasámap, az Úrnak ünnepe. A Megváltóé, akinek hozsánnát kiáltott a tömeg, pálmaágat szórt lába elé s kínhalálra hurcolta aztán, akit megtagadunk ma és másszor és aki mégis újra kegyelmébe fogad bennünket, mert ő maga a megbocsátó szeretet 1 A mi kis falunkban Virágvasárnapon konfirmálják a gyermekeket, ekkor esküszik föl a lelkes kis hadsereg a fehér zászló alá, amely biztos diadalra visz. rajta a jelszó: „Hithűség! Felebaráti szeretet.“ * * * Ritkaságszámba megy, hogy Virágvasárnap szép idő ne lenne, azért seregük közel- s távolból a nép, hogy ez emlékezetes napnak tanúja lehessen. Gondja van arra a felsőbb hatalmaknak, hogy az ünnepély kis hőseinek vadonatúj ruháiban kár ne essék valahogy. „Bim I Bam I Az Úr házába jöjjetek 1 “ hívogat az öreg harang s erős szava túlbúgja két kisebbik társáét. Tódulnak is egyre-másra és tömött sorokban lepik meg a templom padjait s mikor a vén orgona nagy recsegés és szuszogás után végre a dallamba fog, egy szívvel-lélekkel zendítik reá az e napra rendelt éneket; „Isten fölséges adománya, Vallás! te vagy legjobb hívem.“ Mindenki itt van ma, nemcsak a szülők. Még aki vétkes hanyagsággal elkerülte is máskor az Úrnak házát, ma fölkereste azt, hogy meg- fürössze lelkét a múlt emlékeiben és jóleső megindulás árán jobbá váljék megint. Ej, no lám! Az öreg doktor is megjelent, a nagy bölcselő, aki fennen szokta tagadni mindannak léteiét, amit boncoló-kése alatt nem talál s most mégis ott ül szerényen a többi hívők sorában, mert az a nyílt tekintetű szőke fiúcska, aki most lép be a templomajtón a többi gyermekkel együtt, az ő kis unokája. Kipeg-kopog a márványkockákon
