Harangszó, 1912-1913
1912-11-03 / 2. szám
12. HARANGSZÓ. 1912. november 3. ' A házasság különös tekintettel a reverzálisra. Irta: Wéber Samu. Németből fordította: Farkas Győző theol. I. A házasság lényege. Az emberi társadalom tényezői között tán a házasság a legfontosabb. Amely házasság komoly megfontolás szüleménye, ott a hitestársak boldogsága erős alapon nyugszik, de amidőn a szoros házassági viszony lazuni kezd, akkor e pillanattól kezdve a szétszakadás előbb-utóbb elkerülhetetlen. Ezért a házasságkötésnél a legnagyobb elővigyázatosságra van szükségünk. Mi vezéreljen hát bennünket életünk e komoly lépésénél ? »Azért ki frigyre lép, ügyeljen, Szívéhez illő szívre leljen, Rövid a kéj, hosszú a bú.“ Schiller. (A „Harang“ fordította Kozma A.) Talán a gazdagság ? ... Bár ez is számbavehető tényező, de egyedül s legfontosabb indító oknak mégsem mondhatjuk, mert ez esetben a gazdagságban való gyakori csalódások, az illető hitestársak boldogságának a megrendítését is jelenthetnék. Hát talán a szépség legyen a házasság főindító oka ?... Nem, az sem, hisz a szépség az idők rohanó árjával elmúlik s elhervad, mint a mező illatos virága. Már pedig a boldog házasságnak nem ideig, hanem örökkétartónak kell lennie. Az érzelmek s világnézetek azonossága, a kölcsönös vonzódás s őszinte szeretet nélkülözhetlen kellékei a boldog házaséletnek — mely valójában a hitestársak testi és lelki közösségét jelenti — kik egymás javáért munkálkodnak, együtt éreznek és sem örömben, sem bánatban, soha el nem hagyják egymást. Ha a boldog házasság elengedhet- len kelléke a szoros érzelem s benső szívközösség, úgy akkor feltétlenül szükséges, hogy a hitestársak szívét- lelkét egy s ugyanazon hit hassa át, mely hit az emberi élet szellemi világában igen fontos szerepet játszik. Bár a vak szerelem első mámorában senkisem tekinti a különböző hitet az igazi boldogság komoly akadályának, de a következendő kiábrándulás és komoly megfontolás napjaiban egészen máskép fest a helyzet. Nemcsak a templomba vezető útak, de a szívek érzelmei is teljesen ellentétesek. Ami az egyik fél szemében igazság, az a másik szemében tévedés; a hit, amely az egyik előtt szentnek látszik, az a másik előtt kicsinyes, megvetendő — egyszóval — az élettársak között végzetes, elkerülhetetlen szakadás áll be. S ha a szülők e különbségeket tán — fájó szívvel bár — el is viselik, de mi történik ily viszonyok között a gyermekekkel? Otthon a gyöngéd anya ölében, a szerető atya körében egynek s boldognak érzik magukat. De később a kis gyermek iskolás gyermekké fejlődik s a vallásórákon az átkos mag el- szóratik, amely később a kölcsönös viszálykodás s civakodás terebélyes fájává növekedik. Amennyivel a fiú jobban megszereti vallását, annál szánalomra méltóbbnak tűnik fel előtte húga vagy nővére, mert más hitet vall. A vegyes házasságból származó gyermekek más-más istentiszteleten vesznek részt. Egy család gyermekei, kik hitre különbözők, — rettentő bűnük tudata nélkül, — egymást szidják... egymást gúnyolják... hitük miatt 1... Mély fájdalom éri a szegény gyermeki kedélyt — a ferde s hamis tanítás folytán — hogy szeretve szeretett édesatyja vagy édesanyja, ki véletlenül nem az egyedül üdvözítő egyházhoz tartozik, örökre elkárhozik. Ezért kívánatos, hogy a házastársak lehetőleg egy hitet valljanak, hogy az őszinte szívközösséget, mint boldogságuk létfeltételét, örökre megőrizhessék. Ha a szentírás a házasságról szól, akkor a házastársakat mindig egy- hitüeknek tartja. Erre vonatkozólag már I. Mózes II. 18-ban olvassuk: És monda Jehova Isten: „Nem jó lenni az embernek magában, alkotok neki segédet, hozzá illőt.“ Hogy mily bensőnek kell lenni a házastársak közösségének, azt Máté ev. XIX. 6-ból tudjuk meg: „Azért többé immár nem kettő, hanem egy test. Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza.“ S az egyhitü keresztyének között a hitestársi kötelességek is igen könnyen megállapíthatók. Ef. V. 23—25. szerint: „Mert a férfiú feje az ő feleségének, mint a Krisztus feje az Anyaszentegyháznak; és ugyan ő megtartja a testnek. Azért miképen az Anyaszentegyház alája vettetett a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is az ő férjeiknek mindenekben.“ Ellenvetésül nem hozhatja fel valaki azt, hogy ő ismer boldog vegyesházasokat is. Hisz tudjuk, hogy nincs, szabály kivétel nélkül, de azt is, hogy nem mind arany, ami fénylik. Az azonos hit sokban elősegíti a benső szívközösséget, amely a boldog házasság szikla-szilárd alapköve. Folytatjuk. Francia mesék. Az arany. Két testvér, névszerint Gusztáv és Lajos, elhagyták édesanyjukat, hogy szerencsét próbáljanak idegen világban. Gusztáv szerez egy darab műveletlen földet. Azt munkálja sok gonddal és lett is nemsokára belőle olyan mező, hogy búsá- san termette neki a kenyeret. Lajos a hegyek útjait rótta, ahol aranymagvakat akart gyűjteni. Sokat bajlódott itt a fák gyökereivel és tuskóival, de végre mégis egy zsák teli arannyal tért vissza fivéréhez. —• Nézd csak testvérem — mondá neki — milyen jó szerencsém akadt! Ez az arany mind az enyém; de adj gyorsan ennem, mert egészen odáig vagyok a fáradságtól, az éhségtől. — Nagyon szívesen — válaszolta Gusztáv — feltéve, hogy fizetsz minden darabért egy-egy aranyat. Biz ez az üzlet nem igen volt ínyére Lajosnak, kénytelen volt beleegyezni, mert már nagyon éhes volt és nagyon kimerült ahhoz, hogy tovább menjen. Néhány nap múltán, amikor Gusztáv látta, hogy testvérének minden aranya már hozzávándorolt, azt mondá neki: „Kedves öcsém, íme itt a va- gyonod, melyet ezennel visszaadok neked. Mert nem vagyok elég kegyetlen ahhoz, hogy elvegyem azt, ami a tied. Csupán azt akartam veled beláttatni, hogy a gazdagság nem ad mindent és hogy a munka sze- retete előbbre való az aranynál. Az őszi barackok. Egyszer valami földműves a szomszédos városba ment s ott vásárolt öt pompás őszi barackot és hazavitte feleségének meg négy gyermekének. A gyerekek igen megcsodálták a szép barackokat, mert még világéletükben nem láttak olyat. Másnap az apa utána tudakozódott, hogy mindegyik gyermek miként használta fel a barackot, melyet neki adott. — Édesatyám — mondta az idősebb — én megettem az enyémet, kitünően ízlett. Azután a magot gondosan megőriztem. Eltettem a szobámba s várom, hogy a kertnek valamely helyén elültethessem, ha te megengeded nekem ezt az örömet. — Jól van! — mondta az atya — te gondoltál a jövőre, ilyen az okos és előrelátó ember.
