Harangszó, 1912-1913
1913-01-26 / 14. szám
1913 január 26. HARANGSZÓ 109. nevetve az urak. — Hát még egyéb ily fajta birtoka nincs ? — De van egy jó hosszú köz földem is: Körmendtől Kendig enyém az egész országút. — Ez is szép! — kacagott a jókedvű öreg takaréki úr, — csak az a baj, hogy ezeket a birtokokat nem lehet zálogul lekötni.-- Hát bizony baj nekem, mert így a szép Borcsa lelkemet más veszi örök zálogba I —■ sóhajtotta Gergő. Az öreg úr megsajnálta a trétás fickót. Míg a Rákóczy indulót do- . bolta ujjaival az asztalon, azon töprengett, hogyan tudna segíteni rajta. S mire befejezte az indulót, megállapodott valamiben: — Hát öcsém, ha valami kis zálogot tudsz letenni, adok én kölcsön ötven pengőt a saját zsebemből. S meglátom majd, milyen becsületes ember leszel! Gergő pirospozsgás arca oly kerekre görfibölyödött erre, mint egy pengő forint. Zsebeiben tapogatózott s először is pipáján akadt meg a keze. — Haj, a pipámat nem adhatom oda a világért sem! — gondolta magában. — Inkább meghalnék, mint sem egy nap is nélkülözném. Még a pipaszurkálót jobban odaadhatnám, de az egy kicsikét még is sovány zálog lenne. Már-már az arca mindinkább enged a pengő forinttal való hasonlatosságból, mikor keze megakadt a Borcsától kapott jegykendőn. — Nini! van valami, még pedig igen becses jószág, amit zálogba lehet tenni! Ami ugyan nem valami ildomos cselekedet, de a szükség sok mindenféle törvényt megbont. Az öreg úr mosolyogva fogadta el a felajánlott kézizálogot s leolvasta Gergőnek az ötven pengőt. Gergő boldogan köszöntött el az öreg úrtól, azon ígérettel, hogy egy év múlva, ha törik, ha szakad, de visszaváltja zálogát. Ámde Gergő már harmadnap múlva megjelent a takarékban s titkolózva súgta az öreg úrnak: — Visszajöttem, tejs uram, a kendőért. Ihol az ötven pengő! Az öreg takaréki úr csodálkozva kérdezte tőle: — De hát mi baj, öcsém ? Tán meghalt a mennyasszonyod ? — Nekem meghalt, de másnak annál vígabban él! — szólt Gergő némi keserűséggel. — Úgy áll a dolog, tejs uram, hogy átpártolt a cifraság az urasági erdészlegényhez. Tegnap már meg is tartották a kézfogójukat. No, mondok, ha már elröpült a madár, repüljön utána a kendője is, hogy ne tartozzak senki másnak a világon, mint az Úristennek a végső nagy számadással... Szántai István vagy az igazság győzelme. — Történeti kép a magyar prot. egyház múltjából. — Irta : Frenyó Lajos. III. Az igazság ellenségei. A vita befejezése után a bírák János király elé járultak, előadták a vita lefolyását, miközben mind a ketten meg- vallották: „Felséges Urunk, mindaz, amit Szántai tanít és hirdet, a szentíráson alapuló igazság, melyet ő a bibliából be is bizonyított, míg az, amit Gergely barát és társai felhoztak, mesebeszéd és fecsegés. De ha mi ezt nyilvánosan elismerjük, el vagyunk veszve, mert vallásunk ellenségemként fognak feltüntetni, ha pedig Szántait kárhoztatiuk, akkor az igazság és lelkiismeretünk ellen cselek- .szünk s Isten büntetését el nem kerüljük. Azért arra kérjük Felségedet, válasszon az ügy eldöntésére olyan eszközt, mely ettől a veszedelemtől megszabadít. Ä király, ki a vita eredményét nagy kíváncsisággal várta, megnyugtatóig mondá a két bírónak: „Ne féljetek, legyetek nyugodtak s bízzátok a dolgot reám, elintézem én azt úgy, hogy sem Szántainak, sem nektek bajotok nem esik és az igazság sem fog csorbát szenvedni“. Megnyugodva és megvigasztalódva hagyták el a vitabírák a király szállását, aki most azon gondolkozott, hogyan teljesítse Ígéretét. Helyzete nagyon nehéz volt. Ha nyíltan mutatja kegyét Szántai iránt, az ő püspökei eretnekséggel fogják vádolni, sőt képesek Rómába a pápához fordulni segítségért és a róm. katholikus lakosságot ellene lázítani. Ha pedig Szántait elveszti, az igazság és lelkiismerete ellen fog cselekedni. Ezekkel a gondolatokkal foglalkozott, midőn délután három óra tájban megjelentek előtte a püspökök, pre- látusok és barátok, kiknek nevében György barát, a nagyváradi püspök úgy szólt hozzá: „Felséges királyunk! Mi az egyház pásztorai vagyunk, annak javát kell szívünkön hordani, éppen azért fáradoztunk azon, hogy ezt az eretnekembert ide hozzuk és megégessük, hogy mások az ő példájától megrettenve, hagyjanak fel az egyház ellen való beszéddel és írással. De Felséged a mi szándékunk és akaratunk ellen cselekedett, mert ennek a semmirevaló eretneknek vallási vitát kegyeskedett megengedni, minek következtében azt a mérget mások is beszívják. Ezért nem is vagyunk hálásak Felségednek, sőt a szentséges római pápa ezt rossz néven fogja venni. Itt nem lett volna helye vitának, mert az egyház ezeket a rabló eretnekeket már régen elkárhoztatta. Az Ítélet homlokukra van írva. Közelükben még időzni sem volna szabad.“ A király szigorúsággal és méltósággal felelt : „Én nem akarok senkit megölni, csak ha halált érdemlő bűntettet követett el. Terjesszétek elő ügyeteket s a törvények értelmében úgy, a mint megérdemli, meg lesz büntetve.“ Erre Statilius gyulafehérvári püspök azt felelte: „Nem elég ok-e a halálra, hogy a szent misét ördögi találmánynak mondotta, továbbá azt hirdette, hogy az úrvacsorát mindenkinek két szin alatt kell vennie, holott Krisztus ezt a szentséget egyedül a papoknak engedte meg mint áldozatot.“ — Mondja meg nekem püspök úr, kérdé János király, vájjon a görög egyház igaz egyház volt-e ? A püspök igen nel felelt. De a görög egyházban nem volt és nincs is mise, vájjon nem lehetnénk-e meg mi is nélküle? Továbbá a görögök két szin alatt élvezik az úrvacsorát, mert így tanítottak róla a szent püspökök: Chrysostomus (Aranyszáju János) Ciryllus és mások. Ha azt a görögök minden vétek nélkül tehetik, miért ne tehetnénk mi is ? Egyébiránt — mondá a király — Szántai ügyét nem akarom támogatni, sem őt védelmezni, de a dolog igaz voltát megvizsgálni, hogy ártatlanul ne vesz- szen el s Isten rajtam ne boszulja meg az ő halálát, mert nem illik össze a királyi méltósággal, hogy az ártatlanságot sújtsam. Erre György barát, a nagyváradi püspök ingerülten felelt: „Ha Felséged nem tesz kedvünkre, akkor más orvosszer után nézünk, hogy ettől a keselyűtől megszabaduljunk.“ S ezzel nagy dühösen otthagyták a királyt. János királyt a püspökök szavai még inkább megerősítették abban a szándékában, hogy Szántait ne szolgáltassa ki dühüknek. Mikor magára maradt, még egyszer elgondolta helyzetét s tisztába jött azzal is, hogy
