Harangszó, 1911-1912
1911-12-10 / 7. szám
1911. december 10. HARANGSZÖ. 53 lelkitusa nyomai, hogy csendes megnyugvás derűjének adjon helyet. „. .. és legyen meg a te akaratod, mint a mennyben ... itt félbeszakadt a könyörgés, mert észrevette a láda N végében az öreg rézcsattos bibliát. Akitől örökölte, de régen is elment pihenni oda a kis kakukfüves talusi temetőbe, virágzó orgonafák alá! Utána nyúlt: „Óh, ha az utolsó párnát elveszik a fejem alól, tudom, ezt meghagyják majd. Mit is csinálnának egy rongyos bibliával! Meghagyják ; akkor pedig nincs minden elveszve! “ Fölüté a pergamenszerü lapokat és olvasni kezdé. Véletlenül mindjárt e sorok ötlöttek szemébe: „Ne félj, mert én veled vagyok, meg ne rettenj, mert én vagyok a te Istened, ki téged megerősítlek, annakfelette megsegítlek és az én igazságom jobbkarjával támogatlak.“ (Ezsaiás 41. r. 10. v.) Erezte, miképen Isten szólt hozzá az írás eme szavaiban. Remegő kezéből kiesett a nehéz biblia s tompa zuhanására felriadt álmából a beteg gyermek. — Édesanyám! — Mi kell, kincsem, fiacskám ? — szaladt hozzá az anya. — Ugye, édesanyám nemsokára megjön a kis Jézus? Álmomban itt volt, ideült az ágy szélére és úgy játszottunk. Itt ^ takarómon állítgat- tam glédába az Ólomkatonákat. Mindig feldültek és én ezen mosolyogtam, mert már a mellemben sem fájt. Mikor pedig homlokon csókolt, azt súgta, hogy meggyógyulok, mire újra eljön s megígérte: hoz karácsonyfát. Úgy-e, édesanyám? — Úgy, úgy, kincsem — ő gyógyít meg téged. — Vegye föl kend, édesanyám ott azt a könyvet, ami leesett elébb. És nem tudta elképzelni, miért hullt térdre az édesanyja zokogva: „Aldiák Uram, mert bíztam benned és megsegitél.“ Valószínű a bibliából hullott ki az a nagy papírbankó, mit a földön talált mellette. Ki tehette lapjai közé ? Jól emlékszik, szegény ura kezében volt utoljára a könyv, úgy tette el a halálos ágyáról. Annak tán féléve elmúlt. A kis szobában valami édes muzsika csendült. Láthatatlan kezek pengették a húrokat, dicshimnuszt zengve arról, ki maga az örök nagy szeretet. * * * Özvegy Tóth Lőrincnének most már módjában lett volna kivándorolni Amerikába. Miért nem tette ? Mert a csalogató, hívogató hang mellett, mely eléje varázsolta annak az ismeretlen földnek mesebeli gazdagságait, — megrezdült lelkében egy másik hang: „Áldjon, vagy verjen sors keze Itt élned és halnod kell!“ Ő erre a másikra hallgatott. Zrinyi Ilona. Irta: Szalay Mihály. Országra szóló fényes lakodalom kezdődött az északkeleti határon levő Makovica várában az 1666. év márc. havának első napján. (A krónika szerint 6 hónapig tartottak volna a lakodalmi vigasságok.) Nagy történelmi nevek viselői, kiváló ősök utódai esküdtek hűséget egymásnak. A menyasszony a szigetvári hős Zrinyi Miklós sarja, az akkori horvát bánnak Zrinyi Péternek 22 éves szép leánya: Hona, a vőlegény pedig a dicső emlékezetű I. Rákóczy Györgynek unokája: I. Rákóczy Ferenc, a leggazdagabb magyar főúr, „Erdély választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és a székelyek grófja.“ Sok szép reményt fűztek ehhez a házassághoz az ország sorsán kesergő jó hazafiak, kiváltképen a menyasszony atyja, aki csak azért adta leányát I. Rákóczy Ferenchez, mert azt remélte, hogy igy majd közelebbi érintkezésbe lépnek az ország nyugati részén lakó — többnyire katholikus — elégedetlenek az ország keleti részén lakó — nagyobbrészt protestáns — elégedetlenekkel és remélte, hogy vejét Erdély fejedelmi trónjára juttatják, mert bár I. Rákóczy Ferencet még gyermekkorában megválasztották fejedelemmé, a török miatt csak a címe volt meg, de az országot nem nyerhette el. Reményében azonban nagyot csalódott Zrinyi Péter. Veje sohasem juthatott Erdély fejedelmi székére, nemeslelkü leánya pedig rövid idő múlva belépett a szenvedések iskolájába és azután mindvégig martirom- ság volt az élete. Nem a maga bűnéért, hanem szeretett hazájáért kellett szenvednie. Rossz csillagok jártak akkor Magyarország egén. I. Lipót királynak felszázadra terjedő hosszú uralkodása félszázadig tartó nehéz szenvedést jelent. Soha annyira ki nem élesedett az uralkodó és a nemzet között levő ellentét, mint az ő idejében és soha annyi vérengző természetű ember nem állt együtt a bécsi udvar szolgálatában. „Amilyen az úr, olyan a szolga.“ Lipótnak minden tette arra irányult, hogy a protestánsokat kiirtsa az országból s a nemzetnek ellenállását végkép megtörje. Vezérei előtt is bűn volt magyarnak, még nagyobb bűn magyar-protestánsnak lenni. Súlyosbította ezt, ha valaki ezen felül még gazdag is volt. Lipót idejében tette nevét gyűlöletessé Hocher Pál, aki hogy a magyaroknak mindenkorra elmenjen a kedvük szabadságuknak védésétől, azt ajánlja a királynak: „Egyetlen orvosság a halál, mert a halottak nem fészkelődnek“ s arra biztatja, hogy a pártütők vérénél kedvesebb áldozatot nem hozhat Istennek. Ennek a kornak embere Caraffa (olv. Karaffa), akinek emlékezetét az eperjesi vértörvényszék felállítása s 24 ártatlan ember kivégzése tette feledhetetlenül átkossá. Nem hiába írták bécsi palotájának falára, hogy „Magyarország könnyeiből“ épült. Ekkor élt Heister, aki úgy akarta megfélemlíteni a népet, hogy a gyermekeket rakásra gyilkoltatta és katonáinak minden garázdálkodást megengedett. De talán valamennyit felülmúlta a kegyetlenségben Coob Farkas (olv. Koob), aki inkább született bakónak, mint hadvezérnek, mert a győzelem kivívásához nem igen, de annál jobban értett a legyőzőitek megkínzásá- hoz. Vérbe mártott pallost, nyársat és kereket hordatott szét a felvidéken s kihirdettette, hogy azzal végeztet ki mindenkit, aki a zsivány kurucok- kal: a magyar felkelőkkel érintkezni mer. Ekkor élt a magyarok iránt való ádáz gyűlöletéért katonából püspökké, majd érsekké kinevezett Kollonics, akit eléggé jellemeznek ezek a neki tulajdonított szavak: „Magyarországot fogollyá, azután koldussá, végre katho- likussá teszem!“ Sőt ami legszomorubb, a magyarok között is akadtak olyanok, mint az iszákos, kapzsi természetű, dúrva, szolga-lelkű Szelepcsényi György esztergomi érsek, akinek neve nemcsak a protestánsok történetébe van vérrel beírva, mert ő idézte százával lelkészeiket és tanítóikat a pozsonyi törvényszék elé s ő küldte azoknak egy részét messze tengerekre nehéz gályarabságra : hanem meg van neve bélyegezve minden jó magyar előtt valláskülönbség nélkül, mert ő „az udvar minden törvénytelenségének kész vég-
