Harangszó, 1911-1912
1911-11-19 / 4. szám
ti. évfolyam 1911. november 19 4-ik szám. Ne félj! Mintha látnám a fehérruhás Szentet amint Jairus házához közelget s hírül hozzák, hogy: „Meghalt már a lányka"! Jézus ránéz a zokogó apára: „Ne félj, csak higyj!“ Ha ránk is így szakad a fájdalom, szereltünket látva a gyászpadon, s kiáltjuk: „Nincs már, nincs aki megmentsen" I törjön át Jézus szava a bús csenden: „Ne félj, csak higyj!“ Gárdonyi Géza. Ősszel. Sárgult lombok, hulló levelek, hervadt virágok suttognak körültünk. Fájdalmasan, bánatosan beszélgetnek elmúlásról, enyészetről. Az őszi szél amerre zúg, mindenütt azt hirdeti: meghal minden, ami él. Az elsárgult nyárfalevelek remegve várják immár izonyos sorsukat: a sírbatérést. A száraz gályák, amint az enyészet őszi szellője átsuhan közöttük, fájdalma- san zengik: „Nincs virág, meghalt a nyár Nem lesz derűs, meleg nap soha már.“ (Reviczky) A nap is szomorkodva, bágyadtan lövelli sugarait az őszi tájra. Szomor- kodik a természet. „E hervadás, e gyász úgy fáj neki, Csak hullnak, egyre hullnak könnyei.“ (Reviczky) Igazán sir a természet ? igazán szumorkodik sorsán ? Nem! azt, ami természetes, nem gyászolja. Csak az ember sir helyette és érette. Sír, mert szivében a halhatatlanság hite van plántálva. Ezért fáj neki a természet hervadásának, haldoklásának látása. A természet hervadása önkénytelenül saját életünk múlandóságára emlékeztet. Elérkezik a mi életünknek is oly időpontja, amidőn elfáradva az élet küzdelmei, fáradalmai miatt, erőnk togy, hajunk őszbevegyül. Ilyenkor látjuk bebizonyosodni Péter apostol mondását: „megszárad.a fű és virága elhull, de az Ur beszéde megmarad örökké.“ Elmúlhatik minden, az Ur beszéde, ígéretei, vigasztaló szavai megmaradnak. Jöhet az ősz, a megfáradt test elfonnyadhat, ekkor is megmarad a belső élet, megmarad a hit. Őszi szürkület borul a tájra. A fáradt, langyos napsugár nem vigasztalja a természetet. Elhal, elenyészik minden. De a nehéz ködön átüt egy napsugár. „Lesz még a síron túl is egy új tavasz.“ „Lesz, mert a föld csak alszik, nem halott, Megtérnek napsugár, madárdalok. És akárhányszor lesz még kikelet, Rózsás napok, napfényes ég, meleg!“ (Reviczky) Az élők elhalnak, de maga az élet megmarad. A növényzet elhervad, de új tenyészet támad helyette. Nemzedékek sírba dőlnek, de az emberiség tovább él. A halál nem az utolsó kapu, amelyen az emberek általmen- nek; van még egy kapu. mely kivezet a halálból: az örökélet kapuja. Aki ebbe hisz, annak az elmúlás és hervadás szemlélete nem okoz fájdalmat. A természet múlandósága közepette reménykedve tekintenek az örök ország felé. „Bús lehet már az őszi táj képe, Ne félj tőle, Istennek hű népe. Kikelet jön az élet telére, Ha elmúlik a halálnak éje.“ (Tóth. i.) Fiedler Károly. A rétyi bál. Elbeszélés a szabadságharc idejéből. Mutató a „Luther Naptáriból. Irta: Gyökössy Endre. Háromszék hegyes-völgyes vidéké öleli magához Rétyet, ezt a jómódú
