Harangszó, 1911-1912

1911-12-24 / 9. szám

72.

HARANGSZÓ.

1911. december 24.

— Többet nem bántlak, ha nekem is adsz mézeskenyeret.

— Nesze, harapj te is!

A szurtosruhájú fiú nem száját, hanem kezét nyujtá a kenyér után és elkapta az egészet s kajánul vigyorogva elszaladt vele.

Nosza, siratá a két kis testvér a mézeskenyeret, a kis, fehérarcú fiú pedig vigasztalja vala őket, mondván, hogy megosztja velük majd azt is, a mit ezután fog kapni édesanyjától.

Feledé a kis cseppség a sírást, annál inkább is, mert egy kis, fehér galamb szállt le melléjük a háztetőről. S nagy örvendezve nézék, a mint az a morzsákat fölcsipegeté.

A kis tolvaj pedig elfogyasztván nagy mohón a lopott mézeskenyeret, közébük mene újra és csúfolá őket. Majd pedig az olajfa gyümölcseit hajigálá nagy kövekkel.

Azonközben tevéken ülő utasok haladtak el mellettük, kik közül egyiket a hajigáló fiú köve megütött. Az utas leszállt tevéjéről s a gyermekekhez menvén, indulatosan kérdé :

— Mélyítek dobott meg?!

Sietett válaszolni a kis bűnös; a

szőke fiúcskára mutatva mondá:

— Ez, ni!

Az utas már ütésre emelé kezét, de a kis, kékszemű fiú bátran szemébe néz vala, erélyes, csengő hangon szólván:

— Nem bánom, üssön meg engem a bűnös helyett, de a jó Isten is látta, hogy nem én voltam.

Azután pedig a szurtos fiúhoz szólt vala feddőleg:

— Ládd-e, ládd-e, milyen rossz vagy te I Én szeretlek téged s te mégis mindig bántasz és még mással is meg akarsz veretni a te bűnöd miatt. Avagy nem féled-e te az Istent ?

— Oh, te gonosz lélek, te! Már ilyen zsenge korodban is a bűn ösvényén haladsz! — fakadt ki méltó haragjában az utas és elveré a kis gonoszt, ki annak következtében majd fölveté az utcát sikoltozásával.

Az utas eltávoztával pedig meg- kapá bosszújában a kis, fehér galambot és kitekerő nyakát.

Erre a kis kékszemű, aranyhajú fiú keserves sírásra fakad vala s vivőn a kis meggyilkolt állatot édesanyjához, ölébe borulva zokogá:

— A rossz Judásnak nincs semmi szíve!... Megölte a mi kis, ártatlan, fehér tubinkat!

Rege.

Ezüsttörzsű nyírfák Mit zúg az őszi szél Tar lombotok körül Míg lopva szárnyra kél ?

A légben messze fenn Még hallani vélek Egy halk, bús sirámot.

Titkos szeráf-nyelven Mindenben, mindenütt Egy regét sugának :

,.Kis sajka kelt útra;

Ifjú volt a kéz, mely Kormányzá, vezeté Bízó reménységgel.

De hajh I — még alig járt Zúgó habok felett Az élet tengerén:

Fordíta rajt a Sors ! —

S ott siklott már tovább A Lethe kék vizén.

Mély álomban ringva Az ifjú révbe ért,

Hol az Úr keze nyújt Legfejedelmibb bért.

Várt rá új ébredés,

Uj élet, szebb virány ...

S a másik parton, mely Örök nagy ködbe tűnt — Zokog egy barna lány.

Pohánka Margit.

Rezső titka.

Elmeséli: Kühn János tanító.

Egy nagy város forgalmas utcáján, a könyveit hóna alatt tartva, állott egy kirakat előtt Rezső, aki körülbelül 11 éves szép szőke kis fiú volt.

Egészen elmélyedt a nézésben, pedig ebben a kirakatban nem játékszer, nem is szép könyvek voltak kitéve, hanem betegápolásra szolgáló tárgyak. A kirakat közepén állott egy kényelmes tolható karosszék, s ennek a nézésébe merült el annyira Rezső.

— „Bizony, ha édesapámnak ilyen széke volna, könnyebben ülne. És akkor ki is tolhatnák az udvarra. Kényelmesebben is írhatna benne, mert egy kis asztalka van ráerősítve, amit igazítani lehet.“

— Rögtön megérlelődött benne az elhatározás. Összeszorult szívvel ment be az üzletbe és megkérdezte a szék árát. Drága, gondolta, de azért nem is olyan lehetetlen összeg.

— A húsvéti ünnepek már elmúltak, karácsonyig még sok idő van hátra, s addigra a szék árának együtt kell lennie.

Ez a gondolat foglalkoztatta mindig Rezsőt, mert hogy az ösz- szeget egyedül néki kell előteremtenie, az nyilvánvaló volt.

Az apját szerencsétlenség érte. Egy alkalommal az irodában, — amelyben alkalmazva volt, — egy magas könyves polcon keresgélt, alatta egyszerre csak összetört a létra s ő majdhogy teljesen munkaképtelenné nem vált.

Otthon ült vánkosok közt és írt, hogy családját fönntarhassa. Édesanyja pedig egész nap varrt és mégis a keresetből éppen hogy meg tudott élni a család.

Elmúlt a nyár, már hűvös kezdett lenni az idő. Rezső iskola után sohasem jött haza pontosan, csak mindig későn, elfáradva. Már az első hó is lehullott, de Rezső ma is csak későn jött haza, ezért édesanyja kérdőre is vonta fiát. „Ugyan édes Rezső, mit csinálsz te mindig oly soká János barátodnál ?“ „Ne hallgass el semmit, hiszen velem szemben mindig őszinte voltál*. Rezső letérdelt édes anyja előtt, boldogan nézett szeme közé és így szólt: „Édesanyám, most sem akarok sem- mitsem eltitkolni előtted, mindent elmondok. Én karácsonyra egy kis meglepetést akarok szerezni, de ugye nem haragszol, ha nem a te számodra ? Nyugodt lehetsz, Jánosnál semmi rosszat sem teszek. De most kérlek, ne faggass tovább, karácsony estéjén majd mindent megtudsz.“

Egy anyai csók biztosította a fiút arról,' hogy a dolog el van intézve. Habár még néhány nap megelőzte a nagy ünnepet, Rezső előkereste összegyűjtött pénzecskéjét. De akárhányszor megszámlálta, a 30 koronából, — amennyibe a karosszék került, — mindig hiányzott 1 korona 50 fillér. Mégsem csüggedt el. Megvigasztalta az a tudat, hogy Isten megsegíti a hozzá imádkozót. Ös^- szekulcsolta kezét s a jó Istenre bízta a hiányzó pénzecskét. De hát semmise történt.

— A karácsonyestét megelőző napon szomorúan állott meg Rezső a kirakat előtt. Nem tudta mitévő legyen. Végre arra gondolt, hogy talán a kereskedő vár a hiányzó ösz- szeggel mindaddig, míg majd azt meg tudja fizetni. Ezzel a gondolattal belépett az üzletbe. De az ott- lévő segéd barátságtalanul kérdé: „Mit akarsz?

— „Azt a nagy karosszéket, ami ott van a kirakatban.“

— „Van pénzed ?“